Közlendő

Kedves Olvasóim!

Kissé szégyenkezve verem le ezeket a betűket a billentyűzeten. Már sok ideje gondolkoztam ezen, és végül meg is állapodtam. Tudom, hogy szörnyű dolgot teszek, de egyszerűen túl sok dolgot vállaltam magamra. Igen, igen túl sokat rinyálok meg minden és még részt sem hozok, de azt hiszem ezentúl nem is lesz.
Igen végül is bezárom ezt a blogot, de ez nem azt jelenti, hogy abbahagyom az írást, nem dehogy! Csak ahogy sok helyen is olvasni lehet, sok ember átszokik egy más fajta helyre, ami a Wattpad és igen én is teljesen elhidegültem a bloggertől. Még olvasni sem járok már fel ide, csak is nagyon kedvenc könyveknél. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a történet folytatódik csak nem itt hanem a wattpadon:
https://www.wattpad.com/story/78438191-elhagyatottak / ez lenne a blog linkje/

Tudni illik ezt a történetet még nyáron befejeztem, de az időm annyira nem engedi, hogy még a részeket feltöltögetni sincs erőm/időm. Szóval kérlek ne öljetek meg :) ha valaki kíváncsi a folytatásra az követheti a történetet Wattpadon! Remélem még találkozunk azért!

Kérlek bocsássatok meg, de még utoljára elismételném, hogy imádlak titeket!
Puszi Kira!

5. FEJEZET

Lassacskán indultam neki, a kabátom cipzárját egészen az államig felhúztam, nehogy megfázzak. A beton repedezett sarkain mosolyogva szökkentem át és próbáltam memorizálni a házakat és az utca pontos nevét. West Foster Ave.

Szemeimet lehunytam, mikor az erős északi szél kegyetlen pengetésbe kezdett, a fák ágai recsegtek, a betonon porosodott szemét fellebbent és egy egész tornádót alakított ki. Csodálattal telve bámultam az örvényt, mely lassan magába szippantotta az összes utcai mocskot és tovább haladt, ám a szél nem csillapodott.

A sok emeletű barna téglaépület ablakai ki voltak törve és néhol pár csillogó szempárt véltem felfedezni, a mély sötétségben. Tehát itt bujkálnak az emberiség maradványi. Szomorú mosollyal az arcomon kerülgettem az épületeket és valami biztonságos hely után kutattam. A házak már igen romos állapotban voltak, tehát teljesen biztonságos szálláshelyet keresve sem találnánk.

Minden mocsoktól bűzlő kuplerájba beléptem. Ujjaim folyamatosan a kardom markolatát tapogatták, féltem elereszteni. Valamilyen fajta biztonságot sugároztak magukból.

A nap nem sokára már a horizont alá bukott és utat engedett a csillagoknak és a némán előmerészkedő holdnak, mely gyér sugarai ezüstös csillámlással borították be az esti félelmetes tájat. Halkan ballagtam, fejemet minden neszre felkaptam.

Gondolataim akaratlanul fonódtak Jett és Nariel felé, az igazat megvallva szívesebben sétálnék most velük. Amikor velem vannak biztonságban érzem magam, nem veszem figyelembe a hátamra tapadó tekinteteket. Fejemet a föld felé szegeztem és halk imát mormoltam el arról, hogy hagyj ütközzek „véletlenül" Jettbe vagy legrosszabb esetbe Narielbe, mert egyedül nem sokáig fogom kibírni a sötétben egy ilyen elcseszett világban.

A sötétbe tekintve egy homályos alakot fedeztem fel, karja lehetetlen módon lógott a könyökéről. A hold fénye alá érve vonalai kirajzolódtak előttem. Egy gyorsan közelgő Átkozottal szemezgettem. Szemei vörös indákkal voltak tele, karjain a sebek hihetetlen mértékben el voltak fertőződve, a szaga hányásra késztetett. Karjai – laza szerkezetétől eltekintve – izmosak voltak. Arca félig égett le. Léptei gyorsak voltak, szemeiben a saját ijedt képemet láttam visszatükröződni.

Egy ijedt sikolyt elnyelve húztam elő a kardomat és magam elé tartva vártam, hogy az áldozatom – vagy ki tudja lehet én leszek az áldozata – közelebb merészkedjen. Testemben pezsgett az adrenalin és úgy éreztem magamat, mint anno, mikor Nariel kezébe adtam az életemet, veszélyesen, de szórakozottan. Éreztem, hogy a kaszás megkörnyékez, de ez a fajta érzés keltett bennem életkedvet is.

Mikor ugrásra vetette magát, kegyetlenül a hasfalába mélyesztettem a kardomat, a zöldes fekete és piros színekben bugyborékoló belei azonnal felszínre törtek, fojtogatott a hányinger. Idegtépően felvisított és rám vicsorgott. Egy újabb suhintással elmetszettem a fejét. A testrésze egy halk szakadás hang mellett vált el a nyakától és gurgulázó hangot kiadva már a lábamhoz is gurult az első Átkozott, akit saját kezűleg öltem meg.

Remegő karokkal tartottam a vörös pöttyökkel díszített kardomat. Torkomból előtört az ebédem, amit még reggel fogyasztottam el. Az ezüstös fegyvert lepucoltam és vissza is helyeztem a tartójába.

Egy Átkozott élete ragadt a kezemhez, de nem éreztem bűntudatot sokkal inkább büszke voltam magamra. Arra, hogy segítség nélkül képes voltam megvédeni a saját életemet. Kihúzott háttal ballagtam tovább, mivel lábaim lassan feladták a szolgálatot - az egész napos séta miatt -, egy rozsdás kocsiba bebújva magamra zártam annak nyekergő ajtaját. Bebújtam a hátsó ülésre és alvásra helyeztem a fejemet, persze álom nem jött a szemeimre. Minden hangra felpattant a szemhéjam. Rettegve bújtam a büdös bőr ülésbe, kesernyés, rothadós szaga újabb öklendezésre késztetett, gyomrom korgott és a torkom is kiszáradt, egyszerűen túl sok bajom volt. Hátamra fordulva hallgattam a halk léptek neszét, a kövek moraját és az este madarak szerenádját.

Romantikus helyzet volt ez, persze a régi világban, ahol a fiatalok bulizni jártak, szerelmeskedtek és nem egy rothadó kocsiban poshadtak.

Hirtelen a vak sötétségbe egy aranyló villám gyúlt, a fényjelenséget egy hatalmas, fülsértő sikítás kísérte. Ijedten eszméltem fel és azonnal az autó ablakához kúsztam. A vakító fény nem hagyott alább akárcsak az ordítás sem, a madarak felreppentek és károgva húzódtak odébb a rémisztő jelenségtől. Alig pár méterre tőlem egy egekig nyúló vörös, arany színben pompázó tűz forrongott. Olvasztó melege a bőrömet csiklandozta, ám a látvány korántsem volt szívmelengető.

Kipattantam a kocsiból és nem foglalkozva a bennem sikoltozva őrjöngő hangocskával a tűz felé vettem az irányt. Belső hangom tiltakozott, de tudomást sem vettem róla. Kíváncsian húztam össze és vetettem földre magamat. A fordított pentagramokkal borított beton felsértette a könyökömet.

Gondolataimból egy éles sikítás józanított ki. Megbújtam egy útban lévő kocsi mögött és figyeltem a történéseket. A lángok egyre csak feljebb és feljebb csaptak, a sikítások úgy hangosodtak velük együtt. Láttam az aranyló örvényben egy alakot, egy hatalmas árnyékot, aki a térdeire támaszkodott. Hátából két hatalmas árnyék nyújtózkodott a lángokkal együtt. Újabb sikítás. Összerezzentem. Szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, mély lélegzeteket véve visszapillantottam a tűzre. A lény, amit a forróság körbeölelt, egyre csak gyengébb lett, hangja el-el csuklott és hatalmas alakja a földre rogyott. Éreztem, hogy segítenem kell neki, bárki is legyen az, lábaim mégis mintha a földbe gyökereztek volna.

A tűz még talán félóráig égett, mikor lángjai visszahúzódtak és egy hatalmas feketeséget hagytak maguk mögött. A sötétség újra eluralkodott az egész terepen. Nem láttam semmit, csak a mély feketeséget. Miután szemeim némiképp hozzászoktak az éjjelhez közelebb merészkedtem a még mindig parázsló lényhez. Kardomat kivonva lépkedtem felé.

Talán egy ember lehetett, nem is tudom. Hatalmas volt, bőre még néhol aranylott, ám nagyjából megfeketedett testrészeit tudtam csak kivenni. A hatalmas tűz ellenére nem tűnt túlságosan megviseltnek, haja épségben maradt, egyedül a hasából kiálló feketén lángoló fegyvert nem tudtam hova tenni. Pontosan úgy néztek ki, mint Nariel kardjai, csak sokkal nagyobbak voltak. Hátán feküdt, ám még így is láttam azt a két hatalmas szárnyat, ami a hátából nőtt ki. Ijedten felsikoltottam a felismerés után. Hátra felé lépkedtem, szemeimet nem tudtam levenni nyugodt arcáról, bőre már teljes feketeségben pompázott.

Nyugodt vonásai megkeményedtek és felpattantak szemei, amiket a vörös erek azonnal ostrom alá vettek. Mohón nézett végig rajtam. Felpattant és izzó tenyerébe zárta a bokámat, sikoltva vágtam bele a húsába, ám a kardom megállt benne. A hirtelen megtámadó hőtől elkaptam a kezemet és a fegyverem ezüstös folyammá olvadt össze. A bokámon ugyanezt a forróságot éreztem. Csapkodva sikoltottam, de a furcsa angyali lény nem eresztett. Húzott, vonszolt maga felé, száz ember sem segíthetett volna.

Felfogtam, hogy egy furcsa lény karjaiban vonaglok és nincs menekvés. A halálfélelem úrrá lett a testemen és kétségbeesve kapálóztam, ordítottam, vágytam arra, hogy valaki észrevegyen és segítsen, zokogva néztem az árnyakat, akik csak bámultak, de nem segítettek. És Jett sem volt itt, talán erre utalt az álma? A tehetetlenségemre?

Szemeimet lehunytam és imádkoztam valakinek, valakinek, aki meghallgat és segít rajtam, de elvesztettem a reményt. Zokogva vonszoltam egyre csak távolabb magamat a lénytől a bokámat hihetetlenül erősen szorította.

A távolba meredve viszont észrevettem valakit. Magas termetét megvilágította a nap előbukkanó első sugarai. Hosszú, kecses léptekkel szökdelt felém és a hátára feszülő íjából egy sistergő fekete nyílvesszőt eresztett útjának egyenesen az engem markolászó lénybe, a visítása újból a levegőbe vájt. A lény zavarodottságát kihasználva azonnal elszabadultam a karmai közül, az ismeretlen apró késeket lövellt a szörnyre, amik nem olvadtak masszává a lény bőréhez érve. Sírva másztam odébb, szemeimmel a történéseket figyeltem. A megmentőm kardját előhalászva metszette el a felálló szörny szárnyait. Felvisított. A parázsló fegyver ezután a torkát találta el. Lábai összegabalyodtak és elterült a poros betonon.

A fiú összeszedte a fegyvereit, majd felém lépett. Testét egy kapucnis pulóver fedte egy fekete farmerral, talpa egy bőrbakancsba simult. Szemei a sötétségbe bújtak meg, egyedül a kapucnija alól előkandikáló szőke tincset tudtam csak megfigyelni.

Karjai duzzadtak az izmoktól, törzse karcsú vonalba húzódott, lábai hosszúak és erősek voltak. Szilárd talpakon állt. Száját egy kendővel takarta.

 - Nem esett bajod? – suttogta mély hangon. Felém nyúlt, én pedig elhúzódtam. Megráztam a fejemet válaszképp. – Khm... én nem bántalak – rázta meg a fejét hevesen és végre a szemébe tudtam pillantani. Érdekes tekintete azonnal rabul ejtett, életemben nem láttam még ehhez hasonló szemeket, egyáltalán nem volt emberi. Érezni lehetett a közelében azt, hogy ő bizony egyáltalán nem csak ember.

Szemei alapjáraton sárgák voltak, ám a pupilláját körbeölelő napocska alakú alakzat vörösen izzott, mint az előbb égő tűz. Arany pillái mögül pillantgatott rám. Úgy éreztem égek a tekintetétől. Szőke haja nem a tipikus mézszőke árnyalat volt, majdnem fehérnek is lehetett nevezni. Szőke haja és égető tekintete maradt csak meg. Suttogta Jett hangja a fejembe. Felsikoltottam és az arcára csaptam az idegennek. A fiú hitetlenkedve rám meredt, majd hatalmas tenyerét az arcához simította.

 - Nem egészen erre a köszönetre gondoltam.

Nézett le rám égető szemeivel, egyszerűen lehetetlenségnek gondoltam azt, hogy a íriszeibe tudjak nézni.

 - Bo-bocsánat – makogtam égő fejjel, könnyeim még mindig folytak. A fiú vonásai megenyhültek és újra elém guggolt.

 - Semmi baj. De jól vagy?

 - A bokám fáj – csúszott ki a számon, az idegen nem tétlenkedett azonnal szemügyre vette a sérült testrészemet.

 - Rá tudsz állni?

Karját nyújtva kapaszkodtam belé, mire ő egy megértő mosollyal felhúzott a földről. A bokám szörnyen hasogatott, de ettől eltekintve rátudtam állni akár az egész testsúlyommal is. Hálásan meredtem a hősömre, aki csak bólintott egyet. Kardját eltette, majd hatalmas léptekkel elindult valamerre.

- Hé! – szóltam utána. Égő tekintetét rám szegezte és egy értetlen pillantással válaszolt szavaimra. – Mi történt a kardommal? – mutattam az egyben maradt markolatra, a penge többi része elolvadt. A fiú hamisan elmosolyodott és megvonta a vállát.

 - Egy Csonka bőre égető a vasra és az acélra nézve, emberi kéz képtelen olyan fegyvert létrehozni, ami bírná ennek a lénynek a bőrét.

 - Csonka?

A fiú közelebb lépett, kapucniját hátra hajította és hosszúkás ujjaival platina szőke tincseibe túrt.

 - Egy angyal, akit démon méreg torzított ilyenné – mutatott a földön heverő Csonkára. – Nem egyszerű démonmérge, nem, ez egy erős Hercegnek a mérge, csak ők képesek megmérgezni egy mennyei lényt.

 - Baj, ha a mondandód csak még több kérdést halmozott fel bennem? – kérdeztem rátekintve, mire a fiú csak elmosolyodott.

 - Kíváncsi természetű vagy, csak meg ne ártson – húzta fel a kendőjét szája elé és már indulni is készült, de hirtelen ötlettől vezérelve a csuklója után kaptam.

Szemei elkerekedtek és mintha csak egy pestises ember fogta volna meg, úgy nézett le rám. Ajkát egy vonallá préselte és eddig kedves vonásai jéghideg hegyláncokká fejlődtek. Elrántotta a kezét és tovább sétált, de nem adtam fel.

 - Mit akarsz tőlem, szöszi?

 - Még, hogy én lennék a szöszi? Néztél már egyáltalán tükörbe?! – förmedtem rá.

 - Ha csak ennyi lett volna a mondani valód, akkor szia!

 - Várj már meg! – kaptam kezei után, de ekkor már nem volt kedves, sőt.

 - Eressz el! – ordított rám. Megszeppenve figyeltem az előttem álló fiút, kinek karamellás árnyalatú kissé fehéres bőrén pár szeplő csücsült. Eddig aranyosan pezsgő szemei, mély vörös örvénnyé alakultak. Eltávolodtam tőle és csak ekkor éreztem meg a bokámba nyilalló fájdalmat. – Hagyj békén, megmentettelek és kész, ne számíts kedves társalgásra, keress magadnak más pajtást.

 - Ki vagy te?

 - Egy fiú, aki engedett a pokol tüzének – pillantott hátra, majd elnyelte a forrongó sötétség. 

Kedves Olvasóim!

Bevallom kezdem magamat egyre jobban gyűlölni. El sem tudom mondani, mennyire rosszul érzem magamat, amiatt, hogy újból csak itt hagytalak titeket mondhatni egy egész hónapra! 

Megpróbáltam, de tényleg hamar töltögetni a részeket, de egy baj van, géphez sem jutok! Szóval megértem, ha már elegetek van belőlem :) Az őszi szünetben, azért próbálok hamarabb részeket hozni! 

Puszi Kira!

4. FEJEZET

Nariel szemei lecsukódtak, míg légzése egyenletessé vált. Testét egy melegítőbe bugyoláltam és tűz mellé fektetve kezdtem bámulni nyugodt és egyben gyönyörű vonásait.

Még mindig nem hittem abban, hogy valaki képes két ilyen mély sebet ejteni egy lány hátán, szavai bennem csengtek. Milyen az a lény, aki pokoli és mennyei is egyben? Létezik egyáltalán ilyen? Értelmesen beszélt, vagy csak ostoba szavak buktak ki belőle?

Nem sokára szemeit lassan nyitogatni kezdte és a fa tövének dőlve merengett magában, nem köszönte meg a segítségemet, de nem is vártam rá, egy ilyen lánytól az hatalmas előrelépés, hogy nem harapja le a fejedet, mert megszegted a szavát. Végül, mikor már megunta a csendben ücsörgést megszólalt.

 - Egy szót se merj mondani erről senkinek, megértetted? – nézett felém szikrákat szóró szemekkel. – Nem kértem a segítségedet! Miért kell beledugnod mindenbe az orrodat? Sajnállak, mert a kíváncsiság fog veled végezni.

 - Egy köszönömöt szívesen elfogadtam volna. Mit vártál, hogy majd végig nézem azt, hogyan halsz bele az elfertőződésbe? Azért ennél jobban is ismerhetnél – húztam fel az orromat és tudomást sem vettem gúnyos mosolyáról.

 - Most el kell szomorítsalak, de rohadtul nem ismerlek és nem is kényszerít semmilyen belső erő arra, hogy ezen változtassak valamit – fűzte hozzá, majd nekidőlt a fának és tudomást sem szerzett rólam. Egy ideig bámultam őt, de volt jobb dolgom is.

Csendben rajzolgattam a homokba különböző mintákat és kezdtem azon aggodalmaskodni, hogy Jett hova tűnt. Miután látott meztelenül egyszerűen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az emlékektől akaratlanul szökött pír az arcomba. Még senki sem látott teljesen ruha nélkül, persze eltekintve anyámtól. Ő volt az első fiú, aki megszemlélhette egyáltalán nem tökéletes testemet, talán csalódott bennem? Miben is csalódna, nincs is viszonyítani valója, és amúgy is csak mély barátság vonul el köztünk, semmi több.

A bokrok recsegésére lettem figyelmes. A kusza ágak között egy nyúlánk, termetes alakot fedeztem fel, göndör tincseit kiszúrva szívem heves dobbanásai normalizálódtak. Titkon abban reménykedtem, hogy lehetséges az az ominózus fiú kerül majd elő, de tévednem kellett. Egyre csak nagyobb hülyeségnek tartottam ezt a feltételezést.

Jett homloka gyöngyözött, szemeibe egy ismerős ködösség telepedett le, izmai feszesek voltak, mintha egy karót nyelt volna. Tudtam, hogy látomása van. Azonnal felpattantam és kikaptam a kezéből azt a pár halat, amit gondolom nem rég fogott a patakban. Leültettem a földre, mire ajkai elnyíltak és a nevemet kezdte suttogni, pontosan úgy, mint az egy napja is történt.

 - Cecily.

Erre már Nariel is felkapta a fejét. Felhúzott magára egy pólót és azonnal közelebb kúszott hozzánk, előbbi fájdalmainak nyoma se maradt meg.

 - Mi történt? – suttogta. Tenyereit a fiú homlokára simította és pár tincset kisöpört onnan. A féltékenység otthont ütött bennem és eltoltam onnan kutakodó ujjait, ez az én feladatom volt, hisz Jett az én nevemet suttogta, nem pedig a szőke lányét.

 - Látomása van, most kérlek menj arrébb – szisszentem fel.

Most az egyszer Nariel egyetlen szó nélkül ment odébb, helyet hagyva nekem. Előrángattam a táskámból a kulacsomat és arcára csorgattam a hűs vizet. Szemei feketén csillogtak, a lila fonalak elvesztek az örvénylő mélységben. Zihált, majd újra nevemen szólított. Kezdtem egyre jobban megijedni, nem szokott ilyen mértékben megijedni saját látomásaitól.

 - Cecily csinálj már valamit! – kiáltott fel Nariel.

 - Mégis mit tegyek, véget kell érnie ennek az egésznek, addig bármit is teszünk az mind fölösleges.

 - És miért suttogja a nevedet?

 - Mert rólam lát valamit – hunytam le a szemeimet és Jett mellkasára hajtottam a fejemet. – Itt vagyok, nyugodj meg – leheltem egy apró puszit a fülére. – Sss.

Teste hirtelenjében elernyedt, majd izmos karjai engem öleltek közre. Szíve vadul dübörgött, bőre ragadt az izzadságtól, per pillant ez sem érdekelt nagyon. Belesimultam a testébe és csitítgatva próbáltam megnyugtatni.

 - Láttalak Cecily, már megint az történt – suttogta a fülembe. – Láttam őt is, az arca még mindig homályos. Most mégis sokkal jobban szenvedtél, sikítottál és vergődtél, mégsem haltál meg, ám most ő is sírt.

 - Jett nyugodj meg ez csak egy álom volt.

 - Nem Cecily, ez nem egy álom volt, ez a retkes jövőd! – csattant fel. Hangja villámként szántotta fel a levegőt, izmaim megfeszültek, már nem csak ő volt ingerült.

 - Mégis minek neveznéd ezt? Hm?

 - Az ilyenek, mint te sosem hazudnak az álmaikról. Akármi is történik bennük, van valóság alapja, csak szimbolikusan tükrözik a történéseket. Nem pontosan az fog történni, csak hasonló- szólt közbe Nariel.

 - Ha már ilyen okos vagy, mit jelenthet az, hogy leszúrnak, de mégsem halok meg? Valamilyen varázslat alá kerülök, vagy mi? Volt már arra példa, hogy nem következtek be Jett álmai – tettem keresztbe a karjaimat.

 - Nem, olyan dolog sosem történhet, nem hiába van ilyen adottsága. Az is megtörtént éppen, csak nem tudtátok értelmezni az álmát, ezért éreztétek azt, hogy nem történt meg. Amikor megkérdeztem Jettett, hogy engem miként észlelt, annyit mondott, hogy a hatalmas vörösségben egy félig világító és egy félig fekete dolog jelent meg, az voltam én.

Szavait csend követte. Fejemet lehajtottam és halak pucolásába kezdtem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni azt, hogy velem történni fog valami és ha mégis lenne valami, akkor gondolom itt lennének mellettem és segítenének, nem hiszem, hogy hagynának elsodródni a végtelen rosszal.

Megvacsorázva mindannyian nyugovóra tértünk és hagytuk, hogy értelmetlen gondolataink úrrá legyenek rajtunk.

A másnapom eléggé egyhangúan telt, mivel még maradtunk a pataknak a partjánál Nariel elkezdte a „tanításomat". Bevallom könnyebbnek hittem az egészet, valamiért abban reménykedtem, hogy csak megfogom majd a kardot vagy akármit és elkezdek kaszabolni, ám hatalmasat tévedtem. Először is elkellett sajátítanom egy alapszintű harctudást.

Nariel kitartóan tanítgatta, hogy kell puszta kézzel védekeznem, ám egy Átkozott ellen nem hiszem, hogy ennyi elég lenne. A kisterpesz betanítása után a védekezésre tért át, mivel az alapállás is szörnyen hosszadalmas volt a védekezés még inkább. Napokon keresztül csupán gyengéd ütései elől kellet kitérnem, vagy valamilyen módon kivédenem. Fáradtan és szomjazva estem be néha a hideg patak vizébe, ugyanis egyre csak közeledett a november, vele együtt pedig a csont szorongató hideg, azonban a gyakorlást nem hagytuk abban.

Egyik nap épp, hogy csak kinyitottam a szemeimet, már indulnom is kellett a „tréningre". Néha Jett is beállt közénk, mivel a várostól igen messze bóklásztunk semmilyen banda és egyéb lény nem nehezítette meg a dolgunkat. Ételünk is volt és szerencsére száraz faágakból sem szenvedtünk hiányt, esténként forró tűz mellett aludtunk el összebújva, esetek többségében csak én és Jett bújtunk össze, ami mindig megmelengette a szívemet.

Amikor megálltam a helyemen vártam, hogy valamelyik bokor mögül előugorjon Nariel. Nem is kellett sokat várnom arra, hogy a hátamra vesse magát a lány. Sikolyomat magamba fojtottam és próbáltam előhalászni gondolataim mélyéről, hogy ilyenkor mi is a teendő, azonban Nariel nem tétlenkedet a fejemet megfogva csavarintott rajta, ezzel jelezve, hogy kitörte a nyakamat, tehát vesztettem.

 - Megtennéd, hogy nem csak állsz és bambulsz magad elé, hanem valamit teszel is, mert bevallom eléggé fölöslegen pazarlom arra az időmet, hogy téged tanítsalak, mikor sokkal boldogabb lennék, ha eltűnnél láb alól – vágta hozzám durván.

Modora nem változott meg a hetek alatt, sőt még szemtelenebb és utálatosabb lett velem. Persze barátom előtt, mindig megváltozott és egy egészen más fajta arcát mutatta meg.

 - Csak nehogy a tanonc felül múlja tanárát – nevettem fel, mire ő csak egy legyintéssel lerendezett. – Nariel! – szóltam utána. Unottan vonta fel a szemöldökét. – Ölj meg, ha akarsz, menjen a játék életre – végig mutattam magamon, mire a lány ajkára egy gúnyos vigyor ült fel.

 - Ugye tudsz róla, hogy most halálba viszed magad, egyetlenegy kisujjammal képes lennék téged elpusztítani.

 - Tudom, épp ezért ajánlottam fel.

Nariel megvonta a vállát és már el is tűnt a bokorrengetegben. Szívem vadul dübörgött, ebben a percben ástam ki magamnak azt a sírt, amibe egy kis idő után belezuhanok. Az adrenalin végig szántotta az ereimet és az épeszű gondolatimat egy ködös burok vette körül. Ösztöneim felülkerekedtek rajtam és éreztem, hogy Nariel ugrik, tehát gyors mozdulattal fordultam ki előle és karját megragadva szegeztem a földre.

Erő különbség híján egy másodperc alatt fordult a kocka, mögöttem állt és hátra szorította a kezemet, szájamat összeszorítottam, majd összezsugorodtam. A mögöttem álló lány szorítása lazult a meglepettség miatt a pillanatnyi zavartságát kihasználva rúgtam ki lábait és egy ütést vittem be a gyomrába. Lábammal arcába akartam ütni, ám reflexei nem hagyták el, kicsavarta a felé száguldó végtagomat, amivel újra a földre kerültem. Felugrottam és szemezgetni kezdtem aranyló íriszeivel. Felém ugrott, de kikerültem az ütését és a hátára ugorva ragadtam meg a nyakát és egy roppanós hangot kiadva nevettem fel önelégülten.

Nariel porosan és ziláltan kelt föl a földről. Arcán egy bujkáló mosoly tűnt fel és felém lépett egyet.

 - Többször kéne felajánlanod azt, hogy megöljelek. Úgy látszik annyira mégsem volt fölösleges a tanításod.

Hitetlenkedve meredtem rá. Ez volt az első győzelmem, de látva, hogy erősödöm ő is több gyakorlatra tett szert, egyre többet küzdöttünk és mind ketten élveztük a harc adta szabadságot. Jett néha leheveredett az egyik kis sarokba és mosolyogva figyelte azt, hogyan tépjük ki egymás haját.

Az idő egyre hűvösödött, ezért Nariel úgy döntött ideje megtanítania a kardforgatás titkaira. Először megfogva a súlyos pengét, kezem alig bírta el. Ám rám parancsolt, hogy a nap többi részében próbáljam egész végig cipelni és így is tettem. A kardot kezdtem megszokni, míg végül karom hosszabbításaként fogtam fel, nem pedig egy gyilkolásra teremtett fegyvert.

Ekkor már Jett is besegített és mindent belém vetettek, persze először súlyos fadarabokkal vívtam, míg végül szembeszálltam barátommal egy igazi karddal, ami éppenséggel Narielé volt.

 - Figyelj, ha valami nem jó csak szólj, azonnal abba hagyom oké?

 - Ezt mondhatnám én is – nevettem fel, mire Jett csak megrázta a fejét.

A gyilkos fegyverrel a kezemben, sokkal biztonságosabbnak éreztem magamat. Folyamatosan összecsendült a két penge, hangjuk felrázta a vidék összes élőlényét. Harcoltunk és harcoltunk. Kifulladásig hajszoltam magamat, mert úgy éreztem, hogy végre nem vagyok egy elveszett fióka, hanem egy tollasodó sas, ami nem sokára elhagyja óvó fészkét. Jett sosem harcolt teljes erejéből, és sajnos így sem tudtam felülkerekedni rajta, ám a puszta kézzel való verekedésben egyre csak jobb és jobb voltam.

A november gyorsan elpatkolt, sajnos nem sokára felváltotta a hideg december, ami magával húzta a fagyos reggeleket és a még fagyosabb estéket, amit sajnos már nem bírtunk ki. A kis patak vize teljesen befagyott, így már innivalónk sem volt. Nariel szerint vissza kellet indulnunk a városba. Útközben egyre csak biztosabb voltam abba, hogy nem vagyok ugyanaz a gyámoltalan lány, aki voltam, sőt.

Éreztem már karjaimon duzzadó izmokat és azt, hogy járásom sokkal magabiztosabbá vált.

A hideg, csípős szél meglobogtatta a fák csupasz ágait, melyek néha recsegve hullottak a földre. Barna kérgükön egyre csak sűrűsödött a szögek száma. A plakátokat, a vad szél leszaggatta a kérgükről, apró darabokban szálltak egyre csak feljebb és örvényeket kialakítva vonzották az élőlények tekintetét. Még mindig üresen kongtak a házak, csupán néhány újabb vértócsa és pár halott ember száma nőtt meg a hónapok során. A felhős ég, hirtelen fehér pelyheket kezdet önteni magából, amíg én és Jett kint vártunk a hidegben.

Jett magához szorított és kíváncsian várta, hogy Nariel mikor jön elő az egyik házból. A szőke hajzuhatag nem sokára felbukkant és három kabátot és egy hosszú ezüstösen csillámló kardot húzott elő a ruhatömegek alól.

 - Vegyétek fel – dobta felénk a kissé megviselt darabokat, magamra kaptam a forró darabot és azonnal éreztem, hogy izmaim belesimulnak a pihekönnyű és egyben puha anyagban

 - Honnan szerezted ezeket? – kérdezte Jett gyanúsan méregetve fekete kapucnis kabátját.

 - Ahogy emlegettem vannak kapcsolataim – mosolyodott el titokzatosan, miután magára kapta zöld kabátját, a kardot és a csuklyáját felém nyújtotta. – A biztonság kedvéért.

Hitetlenül felnevettem és a derekamra igazítottam a bőr csuklyát, amiben az én ezüst bestiám hevert. Elmosolyodtam és végig simítottam a pengén. Új volt, és egy aprócska monogram mutatta meg azt, ki készítette. Számomra nem jelentett semmit az az egyetlen egy betű, ami a pengére volt vésve: A.

Narielre pillantottam, de ő nem figyelt rám, egyenesen haladt néha egy-egy szót szólt Jettnek és kész. Nem árulta el, hogy honnan vannak a ruhák vagy a penge. Éreztem forró tüzét a testemhez simulni, valami különleges volt ebben a kardban. Nem egy egyszerű fém darab, fojtogató volt a közelében lenni.

Kissé lemaradva ujjaimat a kard markolatára szorítottam. Mondhatni a tenyerembe simult. Gyönyörű homorú élű pengéje megcsillant a napfényben, egészen vakító lánggal égett.

Észre sem vettem, hogy Nariel és Jett megálltak, tehát szerencsésen belementem Jettbe. A fiú szeme pajkosan csillámlott és karját lazán átvetette a vállamon. Magához édesgetett és egy gyermeki puszit lehelt a kobakomra. Nariel undorodva figyelte a jelenetünket, miután kiszemlélte magát mélyen kezdett neki.

 - Szét kell válnunk! Veszélyes most csoportosan mászkálni, egy nap haladékot kap mindenki. A cél, hogy kaját, italt és egy megfelelő szálláshelyet találjunk – csapta össze a tenyerét.

 - Hogy szétválni? – vágott közbe Jett, karjai akaratlanul fonódtak körém szorosabban.

 - Egyszerűen.

 - Nariel ez nem vicces, nem hagyhatom egyedül Cecilyt – lépett előrébb, karjai viszont még mindig erősen markolták a kabátomat. A jeges szél egy marék port szórt a szemünkbe, ami miatt köhögésrohamot kaptam, ám Jettett még ez sem szakította ki a szerepéből.

 - Tudod Jett – húzódott közelebb barátomhoz, engem pedig egy mozdulattal arrébb lökött. -, nem hiába tanítottam Cecilyt, van kardja, vannak ismeretei, ha ügyes egy nap múlva ugyanitt összefutunk, ha nem így járt.

Aranyló szemei ördögien villámlottak rám és egy apró kacaj mellett odébb állt. Haját egy lófarokba kötötte és megigazította a kabátját.

 - Nariel... ezt egyszerűen nem gondolhatod komolyan! – csattant fel, ekkor már nekem is kezdett kicsit sok lenni.

 - Jett kérlek – helyeztem tenyeremet a vállára. Tekintete rám siklott és azonnal megenyhültek jegesen fekete szemei. – Figyelj, tudom, hogy aggódsz értem, de nem hiába tanított Nariel. Igen, lehet nem megyek túl sokra vele, de alapból meg tudom magamat védeni. Ez legyen egy próbatétel, Jett. Higgy bennem...

 - De az álmaim – nyögött fel a hajába túrva.

 - Azok legyenek csak álmok és nyugi nem hiszem, hogy csakúgy lesmárolok egy pasit, mert úgy tartja a kedvem.

És erre már ő is felnevetett. Jó szorosan magához vonta a testemet és egy puszit lehelt az arcomra.

 - Ha vigyázol magadra, benne vagyok.

3. FEJEZET

Sokáig bámultam azt az útvonalat, ahol eltűntek. Elmentek. Igen elmentek és engem egyedül hagytak itt, a nyüzsgő kis világomban, ahol minden árnyék és nesz egy-egy szörnyet jelentett, és annyira sokat nem is tévedtem ezzel kapcsolatban. Sokáig voltunk egyedül Jettel és ő mindig mellettem állt, egyetlen egy másodpercre sem tágított a közelemből, talán ez tett ennyire nyápiccá, mert nem láttam az élet félelmetesebb oldalát.

Ebben a hét évben én voltam a gyámoltalan fióka, míg Jett az őrző sas, aki senkit sem enged a fészke közelében. Érzéseivel és látomásaival megmentett a veszélyes helyzetektől, így életem során nem találkozhattam sem Átkozottakkal sem Elhagyatottakkal. Ez persze nem volt így a különféle bandákkal. Ők mindig is voltak és lesznek is, tőlük nem lehet megmenteni az embert. Sokszor futottunk bele ilyen bandákba, akik ennivalót és ruhát köteleztek, ám ekkor is mellettem volt Ő. Ő, aki most itt hagyott a sötétségben.

Tudtam, hogy tennem kell valamit, hisz nem vonulhatok folyamatosan Jett védelmet nyújtó árnyékába, meg kell állnom a saját lábamon is. Erre persze Nariel ébresztett rá, ő egymaga képes volt túl élni 2 csapást, anélkül, hogy egy karcolást is szerzett volna. Ő erős én pedig gyenge vagyok.

Ahogy a fekete utcákat bámultam valami oknál fogva levágytam innen. Látni akartam az éjszakai várost, azokat a szörnyeket és egyéb lényeket, akiket eddig még csak szólásból hallottam. Lábaimat leeresztettem és lassacskán levánszorogtam a lakásból egyenesen a kongó utakra. Szívem a torkomban dobogott, lábaim mégis saját életre kelve vezettek a ködös betonon. Magamtól ugrottam át a kátyúkat és a repedéseket, szemeim nem sokára hozzászoktak a mély sötéthez, így otthonosan mozogtam még éjszaka is.

Nem tudom hova indultam, vagy miért, de valami tombolt bennem. Húzott, vonzott magához, akármi is legyen az. A messzeséget bámultam, mikor valami kivált a matt feketeségből, valami pislákoló forma. Szívem hevesen vert, de egy löket azonnal a földre terített.

 - Te meghibbantál? – ordított rám Jett. Szemei még sötétebbeknek látszottak, míg a lila kis fonalak neon színnel világítva mutatták az utat az íriszeibe. Varázslatos.

 - Tessék? – nyöszörögtem halkan, míg szitkozódva keltem fel a földről.

 - Mégis mit képzeltél magadról Cecily? Hmm? Megmagyaráznád, hogy miért hagytad el a házat?

 - Mert mégis mit kellett volna tennem, ölbe tett kézzel azt várnom, hogy mikor jössz vissza a kis barátnőddel? Hét évig még csak rám se mosolyogtál, de mihelyst betoppant Nariel az életedbe, engem azonnal el is felejtettél, vagyis már sokkal régebb óta tudomást sem veszel rólam! – hátráltam el.

Jett szemei elkerekedtek, alig akartam hinni annak a hitetlenkedő mosolynak mely az arcán ült. Kedves, édes és melengető. Karját kinyújtotta és belőlem akaratlanul robbant ki a zokogás. A tehetetlenségtől, hisz itt vagyunk a semmi közepén élelem nélkül, félig holtan.

Akár hány éven át voltam ide kényszerülve sosem szokom meg igazán azt, hogy magunkra vagyunk hagyatkozva, hogy nem bújik elő valamelyik ház mögül egy kamerás, aki csak annyit közöl, hogy az egész egy túlzott nagy vicc volt. És én újra hét évesen, anyu karjaiba bújva nézhetném a meséket egy szerető család ölében.

 - Annyira sajnálom Cecily.

Visszasétáltunk a lakáshoz, aminek az udvarában egy apró lángcsóva szökött ki a réseken keresztül. Valami isteni illat szállingózott afelől, ahogy átléptük a rozoga kerítést elénk tárult egy kisebb tűz, mögötte pedig Nariel. Ujjai véresek voltak, ruhájában pár toll ékeskedett. A tűzön egy nagyobbacska madár pörkölődött, ahogy megláttam a madárhúsát elfogott az éhség, a menthetetlenül nagy és fájdalmas éhínség.

Nariel ránk emelte parázsló íriszeit és maga mellé ültetett minket. Nem szólaltam meg, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy egy szót is kiejtsek az ajkaimon. Feszélyezve ültünk és mindannyiunk tekintete a sülő húson csüngött, mint egy csorda éhes hiéna, úgy bámultuk a zsírtól csorgó ételt. Végül Nariel elosztotta a madarat, persze Jett kapta a legnagyobb adagot, de azzal az egy szem combhússal is tökéletesen beértem.

Jett nemsokára a tűz tövében elaludt, de én és Nariel egymás tekintetébe gabalyodva méláztunk el a vörös lángok mellett.

- Holnap indulnunk kell. Téged meg kell tanítanom, harcolni, míg mindannyiunk számára jobb lesz egy kicsit víz közelébe lennünk, Jett viharos időket jósolt. Hidd el nem rajongok azért, hogy téged tanítsalak, de alapvető mozdulatokat kötelességed lesz elsajátítani, szükséged lesz még rá.

 - Mit tudsz, amit mi nem?

 - Sokkal több mindent, mint te azt gondolod. Szükségetek lesz rám, ahogy nekem is rátok, vagyis Jettre...

 - Nariel ki vagy te és mit tudsz róla? Jettről, láttam a tekintetedet, tudom, hogy rájöttél valamire. Valamire, amit nekünk nem mondasz el.

 - Cecily sok dolgot nem mondok el...

 - De ez rám tartozik, Nariel! – pattantam fel. – Ő az én testvérem, barátom és nem utolsó sorban a családom, tudnom kell, hogy mit tudsz! Nem veszíthetem el.

 - Pontosan tudom, hogy milyen kapocs van köztetek és épp ezt akarom megvédeni – suttogta a fülembe és egy szúrós pillantás mellett elvonult és én egyedül maradtam azokkal a mérgező gondolattokkal, melyek lassan az egész elmémet megemésztette.

Reggel pontosan ébredtünk és pár korty víz után már indultunk is a patakhoz, ami úgy Chicago lábánál helyezkedik el.

Ez alatt a pár év alatt a vizek megtisztultak, így akármelyikből ihattunk, azért nem ártott az óvatosság sem. A város, mint általában ma is néma maradt, pár kósza madár reppent el a fejünk fölött, jelezve, hogy a világ még életben van. A tegnapi nap óta még több plakát díszelgett az oszlopokon, míg a földön több véres tócsa hömpölygött. Undorodva szedtem a lábaimat, mindannyian csendben araszolgattunk az úti célunk felé.

Elmémben ezerszer játszódott le az a tegnapi ominózus beszélgetés. Pontosan tudom, hogy milyen kapocs van köztetek és épp ezt akarom megvédeni. De mitől akar megvédeni engem, ha bármi is kiderülne róla soha sem bírnék más szemmel rátekinteni, nekem ő örökre Jett marad, ám szavai valamiért sötét súlyokat hurcoltak maguk mögött. Nariel ma is titokzatosan viselkedett, próbáltam valami értelmeset kicsikarni belőle, de az eredmény egyhangúan annyi volt, hogy bennem egyre csak több kérdés gyülemlett fel.

Talán az egész Jett ügynek köze van különleges szemeihez? És Nariel hátán a két párhuzamos véres csík mit jelenthetett?

A szél óvatosan kapott a hajamba, ezzel kizökkentve gondolataim kusza szálából. Kiértünk a tömött városból. Néhány gazdag ház mutatta a környék régi énjét. Magas villák és többemeletes nyaralók sorakoztak egymástól pár méterre, az ablakok vasredőnnyel voltak lehúzva, gondolom még az első csapás idejéről maradtak így. A kertekben néhány rothadó emberen kívül semmi sem volt.

Nariel a kikövezett vörös betonon az egyik szürke lakáshoz sietett, gyors mozdulattal nyitott be, az ajtó vasból volt, nyikorogva engedte be a kíváncsi lányt. Háta mögé pillantva invitált be minket, ahogy az esztétikusan elrendezett otthont néztem a szívem egy perc alatt összezsugorodott, itt éltek valamikor.

Körbeszemléltem a repedezett falakat és végül tekintetem egy falba épített szobára vándorolt, négy csontváz hevert a földön, pár hajcsomóval és testükre aszalódott ruhákkal. Három nagyobb és egy aprócska lány csontjai voltak a szobában; Pánikszoba.

Ahogy közelebb araszoltam a helyiséghez szívem egyre csak összefacsarodott, a kislány, alig lehetett 10-nél több. Nem messze tőle egy roncsos maci hevert, a kismackója. Szemeimet csípni kezdték a könnyek, elfordultam a rémisztő látványtól. Tovább indultam, látszott, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik erre a házra vetették a szemüket, minden törött volt és feltúrt.

Megtöröltem a szemeimet és a többiek keresésére indultam, nem kellett sok, hogy észrevegyem Narielt, aki egy széfben turkált. A vasdobozból egy fogkefét rántott elő és pár megviselt ruhát. Az egyiket nekem dobta, még csak a szemembe sem nézett, míg a másikat odaadta a mögötte szobrozó fiúnak.

 - Öltözzetek át, odébb kell állnunk – köpte felénk a szavakat majd távozott.

A tenyeremben egy egyszerű bő szürke póló, egy kardigán és egy fekete nadrág hevert. Gyorsan levettem a mocskos holmijaimat és a táskámba gyűrtem, mely most is ott virított a hátamon.

Jett egy fehér pólót és úgyszint egy fekete nadrágot kapott, pulóverét magára kapta és már indultunk is tovább. Nariel mellé lépkedtem, halkan szólaltam meg.

 - Honnan tudtad a széfjük kódját?

Arany szemeit rám emelte és gúnyos mosolyra húzta ajkait.

 - Ismertem őket, mondjuk úgy, hogy a családom barátai voltak.

 - Sajnálom, ami velük törté...

Szavaimat nem fejeztem be, Nariel rám se figyelve kocogott előre és vissza se nézett rám. Jett mellé érve összekulcsoltam az ujjainkat, vállára hajtottam a fejemet.

 - Minden rendben van? – simított végig az ajkaimon. Lágyan mosolygott le rám, szívem vadul dübörgött.

 - Igen.

 - Figyelj, kérlek egy dolgot tégy meg nekem – fordította maga felé az arcomat. Lépteink elhalkultak, majd el is halt hangjuk. Teljesen lemaradtunk Narieltől. – Cecily, kérlek légy óvatos, olyan furcsa dolgokról álmodok mostanában, egyszerűen érthetetlen, benne vagy te és egy ismeretlen fiú. Szőke haja és égető tekintete maradt csak meg, látom, ahogyan szenvedélyesen néztek egymásra, majd azt, hogy te megcsókolod őt. Ő élvezi, de nem sokáig, egy feketén égő fegyvert húz elő és szíven szúr és te nem halsz meg, csak szenvedsz. A sötétség körbeölel titeket és én akármit is akarok tenni lehetetlenség, észre sem vesztek. Én... én meg csak állok és képtelen vagyok bármit is tenni. Évek óta gyötörnek az álmok ez mégis az összesnél rosszabb, mert tudom történni fog veled valami rossz és én nem tudlak majd megállítani – susogta. Végig simított az egész arcomon, éreztem forró leheletét az arcomnak csapódni, ám az érzéki pillanatnak Nariel vetett végett.

 - Megígérem – doromboltam a fülébe, mire csak egy apró puszit nyomott az arcomra.

 - Kérlek siessetek, majd ott befejezitek... ezt az akármit – mutatott kettőnkre. Jett előre ment és beszélgetésbe elegyedtek.

Ahogy őket figyeltem Jett szavai újra megszólaltak bennem. Mert tudom történni fog veled valami rossz és én nem tudlak majd megállítani. Tudom, hogy Jett látomásai általában beteljesülnek, de ebben mégsem hittem. Nevetségesnek hangzott az egész, hisz honnan kerülne elő valaki, akinek szőke haja és égetőtekintete van? És mi számít égetőnek?

Keservesen nevettem el magamat és zsíros csomókba álló hajamat kezdtem piszkálgatni. A patak, ami nem sokára elénk tárult, kristály tiszta volt. Az alján úszkáló apró halaktól kezdve az összes porszemcsét látni lehetett, ami benne volt. Nariel azonnal vetkőzésbe kezdett a csípős hideg ellenére is. Alakja irigylésre méltó volt, hosszú kecses lábak, szélesedő csípő és vékony derék. Közelébe sem érhettem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mardos az irigység, Jett szemei rátapadtak a lány testére és Nariel semmit sem szólt ellene, sőt mintha élvezte volna a rá irányuló figyelmet. Haját kibontotta és a vízbe ugrott, sikkantva nevette el magát, mire Jett is vetkőzésbe kezdett. Kezdtem magamat fölöslegesnek érezni. Tudtam, hogy nekem nincs itt a helyem, hisz az egymásra vetett pillantásokba magam pirultam bele, a helyzet egyre forróbbá vált, ám tekintetemet nem tudtam lehámozni Jettről. Sötét göndör haja a szemébe lógott, míg szemeivel a lány testét falta, teste karcsú volt, izmoktól duzzadt. Fehér bőrén néhol átütöttek a lilás erek, mégis meseszép látványt nyújtott és ezt Nariel is észlelte. Szőke hajába túrt és kacér pillantások mellett nyúlt el a jéghideg vízben, nem fáztak, hisz a vágyuk fűtötte a testüket.

Fájdalmasat sóhajtva fordultam el és tűzifa után kutatva egyre csak távolabb jutottam a sikongató párostól. Ilyenkor nem féltek attól, hogy bármilyen lény is megtámadhatja őket, hisz végre normális fiatalként élhettek, így magamra vállaltam az őrző szerepét.

Vaskos ágakat gyűjtöttem és néhány száradt fűcsomót, az egyik fa tövében meg is gyújtottam őket a maradék gyufánkkal. Mikor a tűz már hatalmasra terpeszkedett és messziről is hallhattam pattogó lángjait én is a vízbe csobbantam. A hideg azonnal kijózanított minden hamis gondolatomból és frissen lubickoltam a hűs patakban. Testemről letöröltem a mértéktelen mennyiségű koszt, vért és végre valamivel emberibbek éreztem magamat. Mivel Nariel táskájából elcsórtam egy szappant, a testemet is áttudtam törölni, persze takarékoskodtam vele, hajamat jól átmosva még egyszer a víz alá merültem. Meztelen testemet csiklandozták a lágy hullámok és a talpam alatt fellebbenő homok.

 - Cecily?

Jett állt előttem teljes nagyságában, már rajta voltak a ruhái. Haja vizesen lógott a hajába, szemei hatalmas méreteket öltöttek, mikor meglátott a vízben fürödni. De mielőtt rátudtam volna szólni egy szó nélkül elfordult és visszasétált oda, ahonnan jött. Mikor kimásztam a hűs patakból, pillanatok alatt magamra rángattam tiszta ruháimat és a tűz tövébe kuckózva vártam, hogy megjelenjenek, de egyikőjük sem kívánkozott előjönni.

Nariel nem sokára felbukkant, arca fájdalmas grimaszba fordult, amikor épp leülni készült, ruháján keresztül is láttam azt a két vörös vonalat, amely most még jobban átitatta a zöld anyagot.

 - Segítsek? – kérdeztem halkan.

 - Miben?

 - A hátad...

 - Cecily megmondtam, hogy nem kell a segítséged, mit nem lehet ezen felfogni? Nem ke... - de ekkor összecsuklott. Ijedten kaptam kezei után, de nem kívánkozott felébredni, arca falfehérré, teste pedig jéghideggé változott.

A tűz mellé fektettem és késemmel felvágtam a sötét melegítőt, ami alatt két hosszú gennyes seb húzódott.

Mélyen vájtak a hátában, a bőr a szélénél megrojtosodott, míg maga a seb fehér váladéktól gyöngyözött. A vörös vér, a genny alatt bugyogott. Gyomrom összezsugorodott, nem hittem a szemeimnek. Ki tehette ezt vele és, hogy lehetséges az, hogy kibírt ennyi időt úgy, hogy még csak fel sem szisszent a fájdalomtól?

Az egyik faágat meggyújtottam és parázsló darabot a lány hátához illesztettem, még mindig nem mozdult, ám lélegzett. Hirtelen felpattantak aranyló szemei és fájdalmas sikítássá torzult a hangja.

- Mit képzelsz te magadról?!- ordított fel és szemei könnyektől csillogtak, nem bírta megmozdítani végtagjait, csupán szája mozgott élettelenül.

 - A sebed...

 - Nem érted, hogy nem kell a segítséged? – zokogott fel, ahogy újra a bőréhez érintettem a faágat. Az ölembe kuporodott és egy elveszett kisgyerekként sírta ki magát, míg én csúnya sebét láttam el. A fodrozódó genny lassan lecsordogált a hátáról, a vére pedig megalvadt.

 - Nariel ki tette ezt veled? – susogtam a szemeibe bámulva, ahol az ég színes árnyalatai megpihentek.

 - Egy ördögi lény, aki mennyeinek vallja magát.

Kedves Olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy újból megvárattatni titeket, de újból nem volt élni se időm. Remélem azért nem haragudtok rám és hagytok magatok után egy kis nyomot!

Puszi Kira!

2. FEJEZET

Jett a karjaiba vont és együtt aludtunk el, úgy mint régen, amikor ez a katasztrófa még nem történt meg. Szemeimet lehunytam és engedtem, hogy álmaim úrrá legyenek rajtam.

Halkan süvítő szél, szétborzolta szőke hajamat. Csapkodva próbáltam rendet teremteni köztük. Nem láttam semmit csak a vak sötétséget, amely egy jó baráthoz híven körülölelt, ám most nem vágytam a társaságára, látni akartam, tudni mi van körülöttem, hogy ne féljek tudatlanságomtól.

A sötét nem távozott, lépteim nyomát némán magába nyelte és ekkor az erős szél is elcsendesült. A némaság és a vakság tudata megrémisztett, mi van akkor, ha ez nem is sötétség csak egyszerűen elvesztettem a látásomat? De hallásom szerencsére nem hagyott cserben, halk szusszanások vettek körül, a sötétség változatlanul nem távozott. A zihálás, vagy minek lehet ezt a különös zajt nevezni, lassan nyögésekké változott. A feketeségben, megjelent egy alak, arca homályos volt. Kezében egy furcsa lánggal égő kard hevert.

Újabb nyögés.

Valamiben megbotlottam, esetlenül terültem el a hideg kövön, felsikkantottam, mert egy rémisztő nyálkás lény hevert a lábaim alatt. Ordítottam és egyre csak arrébb kúsztam, de a test, vagy akármi is volt az, felém vonaglott. Hirtelen a feje megfordult és egy ismerős fekete írisz szegeződött rám.

A nyálka, ami a lábamhoz tapadt nem volt mást, mint a vére. Jett vére tapadt a testemhez, míg ő szenvedett, nyögdécselt. Észre se vettem, de a sötétség már nem volt vakító, némán hagyott el minket és ekkor a szemeim elé került az egész kopár vidék, közepén velem és a vonagló Jettel.

Riadtan ébredtem fel, az esti kietlenséget felváltotta a nap sárgás fénye. Jett a tűz maradványai mellett térdelt, míg tekintete rabul ejtett engem.

- Rosszat álmodtál?

Kijelentése meglepett azt hittem a tegnapi egyszeri alkalom volt, úgy látszik tévedtem. Közelebb araszoltam hozzá és fejemet a vállára hajtottam.

- Igen, de minden rendben van, csak egy hülye álom volt. Igazat megvallva már nem is emlékszem rá.

- Ne hazudj Cecily! - förmedt rám. El is felejtettem, hogy mennyire ismer engem.

- Semmi baj, Jett, komolyan. Csak egy nyamvadt álom volt - borzoltam össze kókadozó göndör haját.

Látszólag megnyugodott és egy pohár gőzölgő vizet tartott felém, az ital szó szerint végig marta a torkomat, de szerencsére a kaparó fájdalom lassan alábbhagyott. Megköszöntem az italt és a táskámban kezdtem kutakodni valami ehetőben reménykedve. Üres volt.

Gyomrom ezt észlelve még inkább korogni kezdett, de nem vettem róla tudomást. Zsíros csomókban álló hajamat egy csúnya kontyba kötöttem és megigazítottam szakadt ruháimat. Egészen úgy festettem, mint egy állat, nem inkább egy veszett álltat.

Lehet, hogy éppen világvége van attól én még lány maradok, akit igenis érdekel a külseje, de nyugtatóul gondoltam bele, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek kócos és zsíros a haja és nem éppen üdítő a lehelete.

Barátomra tekintve meglágyultam, ő sem volt szépsége magaslatán, sőt... Göndör haja gubancosan tapadt a homlokához, vagy éppen a tarkójához, arcát több napos borosta fedte nem beszélve arról, hogy mocskos volt a sok kosztól, szememben mégis gyönyörű volt, a maga módján. Felnevettem ráncba szaladt homlokán, mire ő is egy kisebb mosollyal díjazott.

- Keresnünk kell egy épségben lévő lakást. Nem hiszem, hogy el tudom viselni a küllemedet, akár egy perccel tovább.

- Hülye! Ez most fájt - néztem rá szúrósan, mire csak egy vállrándítás volt a válasza. Felsegített a földről és együtt vágtunk neki az ürességtől kongó utcának.

Az úton törött üvegszilánkoktól kezdve minden volt; üres palackok, véres ruhák és néhol egy elhasznált cigaretta is hevert. Az évek során a nagyvárosokba is kezdett beszivárogni a természet, néhány inda körülfonta a hatalmas épületeket és a megrepedezett beton mögül egy-egy fűcsomó dugta ki arcát.

A ferdén álló lámpaoszlopokon néhol ott lógott pár szektás plakát, ami isten megbocsátásáról szólt. Ezek az emberek már rég megbolondultak a hitükben, a beteges hitükben. De sajnos vannak megkergült emberek, akik kapnak az „alkalmakra" és gondolkozás nélkül vetik alá magukat egy ilyen rituáléra.

A földön ezer plakát hevert, felfedeztem néhány Újak plakátot is. Ez az egyetlen mozgalom, ami valamire akár még viheti is. A maradék ember, akik túlélték a két csapást reménykednek egy új, jobb jövőben és talán az Újak képesek lennének ezt megvalósítani. De sajnos már senki sem bízik egy új, jobb jövőben. Az emberek bosszúra és a sötétségre vágynak nem egy jobb életre, és ez a bukásuk oka. Inkább csatlakoznak egy bujdosó bandához. Akik kannibálok, képesek megenni embertársaik húsát csak azért, hogy az a pár romlott ember túlélje. Ők az Elhagyatottak. Ez a két mozgalom a legnagyobb; az Újak és az Elhagyatottak. Szerintem egyértelmű mihez csatlakozik több ember. Persze ők, mind-mind elbújnak a saját kis barlangjaikban és csak néhány billog vagy tetkó mutatja a hovatartozásukat.

- Ez szörnyű - mutatott Jett egy falra, amin egy vöröslő jel virított. Egy fordított ötágú csillag, ami egy körben volt, azaz egy fordított pentagram.

Nem válaszoltam.

Tovább akartam menni, de Jett ujjai melyek a csuklóm köré fonódtak megakadályoztak benne. Hátra tekintettem rá. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, ajkai szétnyíltak, de megfeszülő izmai megakadályozták abban, hogy szólásra nyissa száját. Szemöldökét összevonta és egyre erősebben kezdte szorítani a csuklómat. Felszisszentem, de ez sem bírta kizökkenteni a gondolataiból.

- Menekülj! - lökött el olyan erősen, hogy a földre estem, meghúzva ezzel a lábamat.

- Jett mi ütött belé... - de nem bírtam befejezni a mondatomat, ugyanis egy nyílvessző száguldott el Jett mellett, pont ott, ahol nem rég még én álltam.

- Menekülj már!

Jett szemei szikráztak, előrántotta hosszú, ezüstösen villámló kését és már hátat is fordított nekem.

- Menj már innen Cily! - kiabálta kétségbeesve, de mozdulni sem bírtam. A levegő a tüdőmben akadt és ijedten bámultam a felénk közeledő árnyakat.

- Kik ezek Jett?

- Még itt vagy? - nézett rám idegesen, és egy újabb nyíl fúródott mellettem a földbe. - Takarodj innen! - taszított rajtam egyet.

Nem bírtam megállni a lábamon és a pánik hatalmas ereje maga alá gyűrt. Sikítottam, mert rettegtem attól, hogy kik jönnek értünk, hogy talán valami baja esik Jettnek. Lábam sajgott, de a fájdalmamat elnyelte a mértéktelen félelem. Ahogy a közeledő alakokat bámultam lassan rájöttem, hogy ezek már nem emberek, kezük lábuk lógott, mint valami pokolból előmászó lények. Vicsorogtak, arcuk véres volt, míg fogaik tűhegyesen virítottak szakadt szájukban.

Az egyik futott a másik vonaglott, de mind-mind ránk vágyott, vagyis sokkal inkább a húsunkra. Arcukon megpörkölődött a bőr, húsuk a felszínre tört. Bűzük az egész területet körbeölelte. Édeskés és egyben gyomorforgató szaguk hányásra késztetett, ám gyomrom üres volt, egyedül epe tört elő belőlem. Öklendezve próbáltam arrébb vánszorogni, de az egyik kúszó lény a lábam után kapott. Fogai feketék voltak, rothadó bűze még inkább hányásra késztetett, de minden undoromat és félelmemet félre téve húztam elő a késemet és elmetszettem a kezét.

Jett elől kaszabolta az ijesztő lényeket, karja vörös volt a sok vértől mely egész testére ráragadt. Ruganyos és kecses mozdulatokkal vágta vagy ütötte a lényeket. Mintha a kése a kezéhez nőtt volna, gyakorlott csapásokkal metszette le egymás után a fejeket, ám így is kevesen voltunk. Saját konyhakésemmel nem sokra mentem. Hátamat Jett hátának vetettem és zihálva néztem a felénk vonagló testeket.

Testemben egy újfajta érzés ütött otthont, úgy érzetem, hogy egy részem mindig is erre született, míg a másik egy kis zugba bújva sírt és ordítozott. Küzdöttem kívülről és belülről is.

- Jett... - suttogtam elveszve.

Egy nyílvessző felém száguldott, de egy feketén sistergő fegyver porrá égette. Alig egy szemvillanás alatt egy lány jelent meg, kezében két hatalmas fekete kard és egy íj a hátához kötve. Szőke haja körülölelte az egész arcát, nem láttam belőle semmit, csak azt, hogyan végzett alig pár perc alatt az egész csapat emberrel.

Jett rémülten pillantott a körülöttünk kialakult vértócsákra és hálásan indult meg a lány felé, aki végre ránk emelte szikrázó arany tekintetét. Bőre hófehér volt, haja egészen tejföl szőke, szeme aranylóan égett a napfényben, ami éppen kiszivárgott a sötét égbolt takarása mögül. Törékenynek tűnt, mégis duzzadtak az izmok vékony karján, melyen néhány karkötő díszelgett.

Arany tekintetét Jettre vezette, érzelemit azonnal elrejtette és jeges tekintettel meredt a fiúra, aki kitartóan lépkedett felé. Ruhája cafatokban lógott a testéről. A mocskos vér minden porcikáján ott virított.

- Ne gyere közelebb! - suttogta a lány és feketén égő kardját maga elé emelte, párját a tartójába akasztotta. Jett megdermedt. - Ne gyere közelebb, vagy végzek a kis barátnőddel!

Észre sem vette, hogy másik kezében egy pisztoly füstölgött, amely pont rám irányult. Szőke haját megrázta és köztünk kapkodta tekintetét.

- Én csak meg akartam köszönni!

- Ne köszöngess semmit, nem miattatok tettem, ezek képesek lettek volna engem is veszélybe sodorni - fröcsögte undorodva.

- De kik voltak...

- Átkozottak!

- Tessék?

- Átkozottak, olyan emberek, akik engedtek a pokol csábításának. Szereket és egyéb dolgokat vásároltak, olyan mint a drog vágysz rá, de az a dolog öl. Ilyenek lesznek, félig halottak félig élő lények. Fájdalmaik vannak, kínzódnak, úgyhogy mondhatni segítünk rajtuk ilyenkor - mutatott a körülöttünk heverő testekre.

- Honnan tudtad? - kérdeztem halkan. Gúnyos vigyorra húzta ajkait és lazán vállat vont.

- Tudod, már régóta vagyok itt, láttam mi, hogy megy. Mondhatjuk úgyis, hogy vannak kapcsolataim.

- Éreztelek - vágta közbe Jett fuldokló hangon. Ijedten fordultam felé, szemei hatalmasak voltak és értetlenül meredt a lányra, akinek ajkait még mindig egy gunyoros mosoly díszítette.

Fejét oldalra billentette, majd kardját elrakva odalépett Jetthez. Arcát a kezeibe fogta és mélyen a szemeibe nézett. Jett zavartan húzódott el, de a lánynak látszólag ennyi elég is volt, mert elmerengve hümmögött egyet.

- Gondolom, fogalmad sincs semmiről.

- Miért, mit kéne tudnom? - kérdezte barátom értetlenül. - Kérlek mond el!

De a lány nem szólalt meg mélyen egymás tekintetébe burkolóztak és először találtam valami emberit rajta, zavarban volt Jett átható pillantásától. Nem bírtam rájuk figyelni, tehát közbe avatkoztam, nem maradhatunk itt bárhol lehetnek még Átkozottak és csak a veszélyt hozza ránk a várakozás.

- Jett induljunk! - mondtam erélyesen és próbáltam eltekinteni a hányingertől, amely egyre csak gyötörte a gyomromat. - Kérlek...

- Oké, velünk jössz? - pillantott a lányra, aki csak bólintott egyet. - Jó, ha van velünk egy kiváló harcos.

- Nekem is jót tesz egy jövőbelátó társasága - mosolyodott el először és rám sem nézve helyezte fegyverét a csuklyájába. - Amúgy Nariel vagyok - jegyezte meg út közben.

- Cecily - sóhajtottam és utálkozva meredtem rá. Szőke hajába túrt és a mellettünk magasodó háztömbre mutatott. - Mi van vele? Nariel!

Késő volt Nariel már rég az épületben volt. Jett egy szó nélkül követte, egyedül én voltam a kietlen utcán, de egy idő múltán utánuk siettem.

A ház sötét volt. A penész fullasztó szagát mindenhol érezni lehetett, a padló töredezetten kúszott végig az egész lakásban, régen gyönyörű bútorzat ma már roncsokban hevert a földön és a drága perzsaszőnyegek feketén virítottak a falakon. Egy gazdag emberé lehetett a lakás, mivel még mindig megőrizte egykori szépségének egy aprócska részletét. Hét éve kong az ürességtől, a szekrények fel voltak túrva, míg az ágyakról elkapkodták a matracokat és a párnákat. A konyhában a tányérok és a poharak törött szilánkjai alkották a csempét.

Nariel otthonosan mozgott még a sötét ellenére is, mintha ismerné a helyet. Szőke haját egy kontyba kötötte és az egyik szobába terelt minket. Jett mögöttem lépkedett és éreztem mélyreható tekintetét a bőrömön. A szoba ajtaja fekete volt, belépve egy fehérre mázolt kis kuckó fogadott minket. Egy matrac és néhány piszkos ruha a földön.

Nariel leheveredett az ágyára és unottan meredt ránk.

- Holnap elmegyünk innen, Chicago határán van egy aprócska patak, oda kell mennünk, hogy meg tudjunk tisztálkodni, majd keresnünk kell egy új lakást.

- Miért? Ez a ház miért rossz? - kérdeztem végig simítva egy poros bútoron.

- Mert tudják, hogy itt vagyok!

- Kik?

- Tudod Cecily nem kell mindenbe bele ütnöd az orrodat! - dörrent rám és már el is fordult. - Örülj, hogy egyáltalán idevezettelek titeket.

- Nem kell a segítséged Nariel, valamiért 7 évig egyedül is elboldogultunk - vett védelme alá Jett. Mosolyogva néztem fel rá, nem hagyott el most sem. - Gondoltunk segítesz egy menedéket találni, de ha nem akkor nem - fordult ki a szobából, mire a lány fájdalmas arckifejezéssel kiáltott utána.

- Jett! - azonnal felállt és utána iramodott, ahogyan ránéztem, megpillantottam két hosszú véres csíkot fehér pólóján.

- Nariel a hátad.

A lány megtorpant. Szikrákat szóró szemekkel lépkedett felém. Arany tekintetét belém fúrta és ördögien elmosolyodott.

- Ha egy szót szólsz erről valakinek, nem leszel többé csinos kislány.

------------------------------------------------------------------

Kedves Olvasóim!

Szavakba se tudom foglalni, hogy mennyire sajnálom azt, hogy nem tudtam ennyi ideig résszel szolgálni! Nagyon rosszul érzem magamat emiatt, de a tanulás meg a suli az összes energiámat magába szippantotta! Ezentúl rendszerezem magamat és minden PÉNTEKEN új fejezet várható!

Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész!

Ha igen hagyj magad után nyomot!

Puszi Kira!