Sokáig
bámultam azt az útvonalat, ahol eltűntek. Elmentek. Igen elmentek és engem
egyedül hagytak itt, a nyüzsgő kis világomban, ahol minden árnyék és nesz
egy-egy szörnyet jelentett, és annyira sokat nem is tévedtem ezzel
kapcsolatban. Sokáig voltunk egyedül Jettel és ő mindig mellettem állt,
egyetlen egy másodpercre sem tágított a közelemből, talán ez tett ennyire
nyápiccá, mert nem láttam az élet félelmetesebb oldalát.
Ebben
a hét évben én voltam a gyámoltalan fióka, míg Jett az őrző sas, aki senkit sem
enged a fészke közelében. Érzéseivel és látomásaival megmentett a veszélyes
helyzetektől, így életem során nem találkozhattam sem Átkozottakkal sem
Elhagyatottakkal. Ez persze nem volt így a különféle bandákkal. Ők mindig is
voltak és lesznek is, tőlük nem lehet megmenteni az embert. Sokszor futottunk
bele ilyen bandákba, akik ennivalót és ruhát köteleztek, ám ekkor is mellettem
volt Ő. Ő, aki most itt hagyott a sötétségben.
Tudtam,
hogy tennem kell valamit, hisz nem vonulhatok folyamatosan Jett védelmet nyújtó
árnyékába, meg kell állnom a saját lábamon is. Erre persze Nariel ébresztett
rá, ő egymaga képes volt túl élni 2 csapást, anélkül, hogy egy karcolást is
szerzett volna. Ő erős én pedig gyenge vagyok.
Ahogy
a fekete utcákat bámultam valami oknál fogva levágytam innen. Látni akartam az
éjszakai várost, azokat a szörnyeket és egyéb lényeket, akiket eddig még csak
szólásból hallottam. Lábaimat leeresztettem és lassacskán levánszorogtam a
lakásból egyenesen a kongó utakra. Szívem a torkomban dobogott, lábaim mégis
saját életre kelve vezettek a ködös betonon. Magamtól ugrottam át a kátyúkat és
a repedéseket, szemeim nem sokára hozzászoktak a mély sötéthez, így otthonosan
mozogtam még éjszaka is.
Nem
tudom hova indultam, vagy miért, de valami tombolt bennem. Húzott, vonzott
magához, akármi is legyen az. A messzeséget bámultam, mikor valami kivált a
matt feketeségből, valami pislákoló forma. Szívem hevesen vert, de egy löket
azonnal a földre terített.
- Te meghibbantál? – ordított rám Jett. Szemei
még sötétebbeknek látszottak, míg a lila kis fonalak neon színnel világítva
mutatták az utat az íriszeibe. Varázslatos.
- Tessék? – nyöszörögtem halkan, míg
szitkozódva keltem fel a földről.
- Mégis mit képzeltél magadról Cecily? Hmm?
Megmagyaráznád, hogy miért hagytad el a házat?
- Mert mégis mit kellett volna tennem, ölbe
tett kézzel azt várnom, hogy mikor jössz vissza a kis barátnőddel? Hét évig még
csak rám se mosolyogtál, de mihelyst betoppant Nariel az életedbe, engem
azonnal el is felejtettél, vagyis már sokkal régebb óta tudomást sem veszel
rólam! – hátráltam el.
Jett
szemei elkerekedtek, alig akartam hinni annak a hitetlenkedő mosolynak mely az
arcán ült. Kedves, édes és melengető. Karját kinyújtotta és belőlem akaratlanul
robbant ki a zokogás. A tehetetlenségtől, hisz itt vagyunk a semmi közepén
élelem nélkül, félig holtan.
Akár
hány éven át voltam ide kényszerülve sosem szokom meg igazán azt, hogy magunkra
vagyunk hagyatkozva, hogy nem bújik elő valamelyik ház mögül egy kamerás, aki
csak annyit közöl, hogy az egész egy túlzott nagy vicc volt. És én újra hét
évesen, anyu karjaiba bújva nézhetném a meséket egy szerető család ölében.
- Annyira sajnálom Cecily.
Visszasétáltunk
a lakáshoz, aminek az udvarában egy apró lángcsóva szökött ki a réseken keresztül.
Valami isteni illat szállingózott afelől, ahogy átléptük a rozoga kerítést
elénk tárult egy kisebb tűz, mögötte pedig Nariel. Ujjai véresek voltak,
ruhájában pár toll ékeskedett. A tűzön egy nagyobbacska madár pörkölődött,
ahogy megláttam a madárhúsát elfogott az éhség, a menthetetlenül nagy és
fájdalmas éhínség.
Nariel
ránk emelte parázsló íriszeit és maga mellé ültetett minket. Nem szólaltam meg,
egyszerűen képtelen voltam arra, hogy egy szót is kiejtsek az ajkaimon.
Feszélyezve ültünk és mindannyiunk tekintete a sülő húson csüngött, mint egy
csorda éhes hiéna, úgy bámultuk a zsírtól csorgó ételt. Végül Nariel elosztotta
a madarat, persze Jett kapta a legnagyobb adagot, de azzal az egy szem
combhússal is tökéletesen beértem.
Jett
nemsokára a tűz tövében elaludt, de én és Nariel egymás tekintetébe gabalyodva
méláztunk el a vörös lángok mellett.
-
Holnap indulnunk kell. Téged meg kell tanítanom, harcolni, míg mindannyiunk
számára jobb lesz egy kicsit víz közelébe lennünk, Jett viharos időket jósolt.
Hidd el nem rajongok azért, hogy téged tanítsalak, de alapvető mozdulatokat
kötelességed lesz elsajátítani, szükséged lesz még rá.
- Mit tudsz, amit mi nem?
- Sokkal több mindent, mint te azt gondolod.
Szükségetek lesz rám, ahogy nekem is rátok, vagyis Jettre...
- Nariel ki vagy te és mit tudsz róla?
Jettről, láttam a tekintetedet, tudom, hogy rájöttél valamire. Valamire, amit
nekünk nem mondasz el.
- Cecily sok dolgot nem mondok el...
- De ez rám tartozik, Nariel! – pattantam fel.
– Ő az én testvérem, barátom és nem utolsó sorban a családom, tudnom kell, hogy
mit tudsz! Nem veszíthetem el.
- Pontosan tudom, hogy milyen kapocs van
köztetek és épp ezt akarom megvédeni – suttogta a fülembe és egy szúrós
pillantás mellett elvonult és én egyedül maradtam azokkal a mérgező
gondolattokkal, melyek lassan az egész elmémet megemésztette.
Reggel
pontosan ébredtünk és pár korty víz után már indultunk is a patakhoz, ami úgy
Chicago lábánál helyezkedik el.
Ez
alatt a pár év alatt a vizek megtisztultak, így akármelyikből ihattunk, azért
nem ártott az óvatosság sem. A város, mint általában ma is néma maradt, pár
kósza madár reppent el a fejünk fölött, jelezve, hogy a világ még életben van.
A tegnapi nap óta még több plakát díszelgett az oszlopokon, míg a földön több
véres tócsa hömpölygött. Undorodva szedtem a lábaimat, mindannyian csendben
araszolgattunk az úti célunk felé.
Elmémben
ezerszer játszódott le az a tegnapi ominózus beszélgetés. Pontosan tudom, hogy
milyen kapocs van köztetek és épp ezt akarom megvédeni. De mitől akar megvédeni
engem, ha bármi is kiderülne róla soha sem bírnék más szemmel rátekinteni,
nekem ő örökre Jett marad, ám szavai valamiért sötét súlyokat hurcoltak maguk
mögött. Nariel ma is titokzatosan viselkedett, próbáltam valami értelmeset
kicsikarni belőle, de az eredmény egyhangúan annyi volt, hogy bennem egyre csak
több kérdés gyülemlett fel.
Talán
az egész Jett ügynek köze van különleges szemeihez? És Nariel hátán a két
párhuzamos véres csík mit jelenthetett?
A
szél óvatosan kapott a hajamba, ezzel kizökkentve gondolataim kusza szálából.
Kiértünk a tömött városból. Néhány gazdag ház mutatta a környék régi énjét.
Magas villák és többemeletes nyaralók sorakoztak egymástól pár méterre, az
ablakok vasredőnnyel voltak lehúzva, gondolom még az első csapás idejéről
maradtak így. A kertekben néhány rothadó emberen kívül semmi sem volt.
Nariel
a kikövezett vörös betonon az egyik szürke lakáshoz sietett, gyors mozdulattal
nyitott be, az ajtó vasból volt, nyikorogva engedte be a kíváncsi lányt. Háta
mögé pillantva invitált be minket, ahogy az esztétikusan elrendezett otthont
néztem a szívem egy perc alatt összezsugorodott, itt éltek valamikor.
Körbeszemléltem
a repedezett falakat és végül tekintetem egy falba épített szobára vándorolt,
négy csontváz hevert a földön, pár hajcsomóval és testükre aszalódott ruhákkal.
Három nagyobb és egy aprócska lány csontjai voltak a szobában; Pánikszoba.
Ahogy
közelebb araszoltam a helyiséghez szívem egyre csak összefacsarodott, a
kislány, alig lehetett 10-nél több. Nem messze tőle egy roncsos maci hevert, a
kismackója. Szemeimet csípni kezdték a könnyek, elfordultam a rémisztő
látványtól. Tovább indultam, látszott, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik erre
a házra vetették a szemüket, minden törött volt és feltúrt.
Megtöröltem
a szemeimet és a többiek keresésére indultam, nem kellett sok, hogy észrevegyem
Narielt, aki egy széfben turkált. A vasdobozból egy fogkefét rántott elő és pár
megviselt ruhát. Az egyiket nekem dobta, még csak a szemembe sem nézett, míg a
másikat odaadta a mögötte szobrozó fiúnak.
- Öltözzetek át, odébb kell állnunk – köpte
felénk a szavakat majd távozott.
A
tenyeremben egy egyszerű bő szürke póló, egy kardigán és egy fekete nadrág
hevert. Gyorsan levettem a mocskos holmijaimat és a táskámba gyűrtem, mely most
is ott virított a hátamon.
Jett
egy fehér pólót és úgyszint egy fekete nadrágot kapott, pulóverét magára kapta
és már indultunk is tovább. Nariel mellé lépkedtem, halkan szólaltam meg.
- Honnan tudtad a széfjük kódját?
Arany
szemeit rám emelte és gúnyos mosolyra húzta ajkait.
- Ismertem őket, mondjuk úgy, hogy a családom
barátai voltak.
- Sajnálom, ami velük törté...
Szavaimat
nem fejeztem be, Nariel rám se figyelve kocogott előre és vissza se nézett rám.
Jett mellé érve összekulcsoltam az ujjainkat, vállára hajtottam a fejemet.
- Minden rendben van? – simított végig az
ajkaimon. Lágyan mosolygott le rám, szívem vadul dübörgött.
- Igen.
- Figyelj, kérlek egy dolgot tégy meg nekem –
fordította maga felé az arcomat. Lépteink elhalkultak, majd el is halt hangjuk.
Teljesen lemaradtunk Narieltől. – Cecily, kérlek légy óvatos, olyan furcsa
dolgokról álmodok mostanában, egyszerűen érthetetlen, benne vagy te és egy
ismeretlen fiú. Szőke haja és égető tekintete maradt csak meg, látom, ahogyan
szenvedélyesen néztek egymásra, majd azt, hogy te megcsókolod őt. Ő élvezi, de
nem sokáig, egy feketén égő fegyvert húz elő és szíven szúr és te nem halsz
meg, csak szenvedsz. A sötétség körbeölel titeket és én akármit is akarok tenni
lehetetlenség, észre sem vesztek. Én... én meg csak állok és képtelen vagyok
bármit is tenni. Évek óta gyötörnek az álmok ez mégis az összesnél rosszabb,
mert tudom történni fog veled valami rossz és én nem tudlak majd megállítani –
susogta. Végig simított az egész arcomon, éreztem forró leheletét az arcomnak
csapódni, ám az érzéki pillanatnak Nariel vetett végett.
- Megígérem – doromboltam a fülébe, mire csak
egy apró puszit nyomott az arcomra.
- Kérlek siessetek, majd ott befejezitek...
ezt az akármit – mutatott kettőnkre. Jett előre ment és beszélgetésbe
elegyedtek.
Ahogy
őket figyeltem Jett szavai újra megszólaltak bennem. Mert tudom történni fog
veled valami rossz és én nem tudlak majd megállítani. Tudom, hogy Jett
látomásai általában beteljesülnek, de ebben mégsem hittem. Nevetségesnek
hangzott az egész, hisz honnan kerülne elő valaki, akinek szőke haja és
égetőtekintete van? És mi számít égetőnek?
Keservesen
nevettem el magamat és zsíros csomókba álló hajamat kezdtem piszkálgatni. A
patak, ami nem sokára elénk tárult, kristály tiszta volt. Az alján úszkáló apró
halaktól kezdve az összes porszemcsét látni lehetett, ami benne volt. Nariel
azonnal vetkőzésbe kezdett a csípős hideg ellenére is. Alakja irigylésre méltó
volt, hosszú kecses lábak, szélesedő csípő és vékony derék. Közelébe sem
érhettem.
Hirtelen
arra lettem figyelmes, hogy mardos az irigység, Jett szemei rátapadtak a lány
testére és Nariel semmit sem szólt ellene, sőt mintha élvezte volna a rá
irányuló figyelmet. Haját kibontotta és a vízbe ugrott, sikkantva nevette el
magát, mire Jett is vetkőzésbe kezdett. Kezdtem magamat fölöslegesnek érezni.
Tudtam, hogy nekem nincs itt a helyem, hisz az egymásra vetett pillantásokba
magam pirultam bele, a helyzet egyre forróbbá vált, ám tekintetemet nem tudtam
lehámozni Jettről. Sötét göndör haja a szemébe lógott, míg szemeivel a lány
testét falta, teste karcsú volt, izmoktól duzzadt. Fehér bőrén néhol átütöttek
a lilás erek, mégis meseszép látványt nyújtott és ezt Nariel is észlelte. Szőke
hajába túrt és kacér pillantások mellett nyúlt el a jéghideg vízben, nem fáztak,
hisz a vágyuk fűtötte a testüket.
Fájdalmasat
sóhajtva fordultam el és tűzifa után kutatva egyre csak távolabb jutottam a
sikongató párostól. Ilyenkor nem féltek attól, hogy bármilyen lény is
megtámadhatja őket, hisz végre normális fiatalként élhettek, így magamra
vállaltam az őrző szerepét.
Vaskos
ágakat gyűjtöttem és néhány száradt fűcsomót, az egyik fa tövében meg is
gyújtottam őket a maradék gyufánkkal. Mikor a tűz már hatalmasra terpeszkedett
és messziről is hallhattam pattogó lángjait én is a vízbe csobbantam. A hideg
azonnal kijózanított minden hamis gondolatomból és frissen lubickoltam a hűs
patakban. Testemről letöröltem a mértéktelen mennyiségű koszt, vért és végre
valamivel emberibbek éreztem magamat. Mivel Nariel táskájából elcsórtam egy szappant,
a testemet is áttudtam törölni, persze takarékoskodtam vele, hajamat jól
átmosva még egyszer a víz alá merültem. Meztelen testemet csiklandozták a lágy
hullámok és a talpam alatt fellebbenő homok.
- Cecily?
Jett
állt előttem teljes nagyságában, már rajta voltak a ruhái. Haja vizesen lógott
a hajába, szemei hatalmas méreteket öltöttek, mikor meglátott a vízben fürödni.
De mielőtt rátudtam volna szólni egy szó nélkül elfordult és visszasétált oda,
ahonnan jött. Mikor kimásztam a hűs patakból, pillanatok alatt magamra
rángattam tiszta ruháimat és a tűz tövébe kuckózva vártam, hogy megjelenjenek,
de egyikőjük sem kívánkozott előjönni.
Nariel
nem sokára felbukkant, arca fájdalmas grimaszba fordult, amikor épp leülni
készült, ruháján keresztül is láttam azt a két vörös vonalat, amely most még
jobban átitatta a zöld anyagot.
- Segítsek? – kérdeztem halkan.
- Miben?
- A hátad...
- Cecily megmondtam, hogy nem kell a
segítséged, mit nem lehet ezen felfogni? Nem ke... - de ekkor összecsuklott.
Ijedten kaptam kezei után, de nem kívánkozott felébredni, arca falfehérré,
teste pedig jéghideggé változott.
A
tűz mellé fektettem és késemmel felvágtam a sötét melegítőt, ami alatt két
hosszú gennyes seb húzódott.
Mélyen
vájtak a hátában, a bőr a szélénél megrojtosodott, míg maga a seb fehér
váladéktól gyöngyözött. A vörös vér, a genny alatt bugyogott. Gyomrom
összezsugorodott, nem hittem a szemeimnek. Ki tehette ezt vele és, hogy
lehetséges az, hogy kibírt ennyi időt úgy, hogy még csak fel sem szisszent a
fájdalomtól?
Az
egyik faágat meggyújtottam és parázsló darabot a lány hátához illesztettem, még
mindig nem mozdult, ám lélegzett. Hirtelen felpattantak aranyló szemei és
fájdalmas sikítássá torzult a hangja.
-
Mit képzelsz te magadról?!- ordított fel és szemei könnyektől csillogtak, nem
bírta megmozdítani végtagjait, csupán szája mozgott élettelenül.
- A sebed...
- Nem érted, hogy nem kell a segítséged? –
zokogott fel, ahogy újra a bőréhez érintettem a faágat. Az ölembe kuporodott és
egy elveszett kisgyerekként sírta ki magát, míg én csúnya sebét láttam el. A
fodrozódó genny lassan lecsordogált a hátáról, a vére pedig megalvadt.
- Nariel ki tette ezt veled? – susogtam a
szemeibe bámulva, ahol az ég színes árnyalatai megpihentek.
- Egy ördögi lény, aki mennyeinek vallja
magát.
Kedves Olvasóim!
Nagyon sajnálom, hogy újból megvárattatni titeket, de újból nem volt élni se időm. Remélem azért nem haragudtok rám és hagytok magatok után egy kis nyomot!
Puszi Kira!
Kedves Kíra!
VálaszTörlésNekem eddig személy szerint a három közül ez a rész tetszett a legjobban, úgy gondolom ez eddig a legesemény dúsabb.Kíváncsian várom mi lesz Jett álmával,hogy válik valóra,pár dolgot már gondolok.
Addig is csak így tovább.
Good luck and send a hug.
Xx
Kriszti
U.I.Túlélte a tanévkedzést?:"D
Szia!
TörlésEzt örömmel hallom :) nagyon köszönöm hogy írtál, annak pedig nagyon örülök hogy azért bejöttek a részek, és hát igen ez már egy kicsit eseménydúsabb rész lett :)
Hát majd meglátjuk mi lesz :D
A tanév kezdéssel kapcsolatban pedig hát túlélni túléltem, de komolyan én már most teljesen kifáradtam. Egyszerűen élni sincs időm, na meg persze írni ;) és olyan messze van az ősziszünet :DD
Remélem neked is jól telik eddig a tanéved! :)
Puszi Kira!