Lassacskán
indultam neki, a kabátom cipzárját egészen az államig felhúztam, nehogy megfázzak.
A beton repedezett sarkain mosolyogva szökkentem át és próbáltam memorizálni a
házakat és az utca pontos nevét. West Foster Ave.
Szemeimet
lehunytam, mikor az erős északi szél kegyetlen pengetésbe kezdett, a fák ágai
recsegtek, a betonon porosodott szemét fellebbent és egy egész tornádót
alakított ki. Csodálattal telve bámultam az örvényt, mely lassan magába
szippantotta az összes utcai mocskot és tovább haladt, ám a szél nem
csillapodott.
A
sok emeletű barna téglaépület ablakai ki voltak törve és néhol pár csillogó
szempárt véltem felfedezni, a mély sötétségben. Tehát itt bujkálnak az
emberiség maradványi. Szomorú mosollyal az arcomon kerülgettem az épületeket és
valami biztonságos hely után kutattam. A házak már igen romos állapotban
voltak, tehát teljesen biztonságos szálláshelyet keresve sem találnánk.
Minden
mocsoktól bűzlő kuplerájba beléptem. Ujjaim folyamatosan a kardom markolatát
tapogatták, féltem elereszteni. Valamilyen fajta biztonságot sugároztak
magukból.
A
nap nem sokára már a horizont alá bukott és utat engedett a csillagoknak és a
némán előmerészkedő holdnak, mely gyér sugarai ezüstös csillámlással borították
be az esti félelmetes tájat. Halkan ballagtam, fejemet minden neszre felkaptam.
Gondolataim
akaratlanul fonódtak Jett és Nariel felé, az igazat megvallva szívesebben
sétálnék most velük. Amikor velem vannak biztonságban érzem magam, nem veszem
figyelembe a hátamra tapadó tekinteteket. Fejemet a föld felé szegeztem és halk
imát mormoltam el arról, hogy hagyj ütközzek „véletlenül" Jettbe vagy
legrosszabb esetbe Narielbe, mert egyedül nem sokáig fogom kibírni a sötétben
egy ilyen elcseszett világban.
A
sötétbe tekintve egy homályos alakot fedeztem fel, karja lehetetlen módon
lógott a könyökéről. A hold fénye alá érve vonalai kirajzolódtak előttem. Egy
gyorsan közelgő Átkozottal szemezgettem. Szemei vörös indákkal voltak tele,
karjain a sebek hihetetlen mértékben el voltak fertőződve, a szaga hányásra
késztetett. Karjai – laza szerkezetétől eltekintve – izmosak voltak. Arca félig
égett le. Léptei gyorsak voltak, szemeiben a saját ijedt képemet láttam
visszatükröződni.
Egy
ijedt sikolyt elnyelve húztam elő a kardomat és magam elé tartva vártam, hogy
az áldozatom – vagy ki tudja lehet én leszek az áldozata – közelebb
merészkedjen. Testemben pezsgett az adrenalin és úgy éreztem magamat, mint
anno, mikor Nariel kezébe adtam az életemet, veszélyesen, de szórakozottan.
Éreztem, hogy a kaszás megkörnyékez, de ez a fajta érzés keltett bennem
életkedvet is.
Mikor
ugrásra vetette magát, kegyetlenül a hasfalába mélyesztettem a kardomat, a
zöldes fekete és piros színekben bugyborékoló belei azonnal felszínre törtek,
fojtogatott a hányinger. Idegtépően felvisított és rám vicsorgott. Egy újabb
suhintással elmetszettem a fejét. A testrésze egy halk szakadás hang mellett
vált el a nyakától és gurgulázó hangot kiadva már a lábamhoz is gurult az első
Átkozott, akit saját kezűleg öltem meg.
Remegő
karokkal tartottam a vörös pöttyökkel díszített kardomat. Torkomból előtört az
ebédem, amit még reggel fogyasztottam el. Az ezüstös fegyvert lepucoltam és
vissza is helyeztem a tartójába.
Egy
Átkozott élete ragadt a kezemhez, de nem éreztem bűntudatot sokkal inkább
büszke voltam magamra. Arra, hogy segítség nélkül képes voltam megvédeni a
saját életemet. Kihúzott háttal ballagtam tovább, mivel lábaim lassan feladták
a szolgálatot - az egész napos séta miatt -, egy rozsdás kocsiba bebújva
magamra zártam annak nyekergő ajtaját. Bebújtam a hátsó ülésre és alvásra
helyeztem a fejemet, persze álom nem jött a szemeimre. Minden hangra felpattant
a szemhéjam. Rettegve bújtam a büdös bőr ülésbe, kesernyés, rothadós szaga
újabb öklendezésre késztetett, gyomrom korgott és a torkom is kiszáradt,
egyszerűen túl sok bajom volt. Hátamra fordulva hallgattam a halk léptek
neszét, a kövek moraját és az este madarak szerenádját.
Romantikus
helyzet volt ez, persze a régi világban, ahol a fiatalok bulizni jártak,
szerelmeskedtek és nem egy rothadó kocsiban poshadtak.
Hirtelen
a vak sötétségbe egy aranyló villám gyúlt, a fényjelenséget egy hatalmas,
fülsértő sikítás kísérte. Ijedten eszméltem fel és azonnal az autó ablakához
kúsztam. A vakító fény nem hagyott alább akárcsak az ordítás sem, a madarak
felreppentek és károgva húzódtak odébb a rémisztő jelenségtől. Alig pár méterre
tőlem egy egekig nyúló vörös, arany színben pompázó tűz forrongott. Olvasztó
melege a bőrömet csiklandozta, ám a látvány korántsem volt szívmelengető.
Kipattantam
a kocsiból és nem foglalkozva a bennem sikoltozva őrjöngő hangocskával a tűz
felé vettem az irányt. Belső hangom tiltakozott, de tudomást sem vettem róla.
Kíváncsian húztam össze és vetettem földre magamat. A fordított pentagramokkal
borított beton felsértette a könyökömet.
Gondolataimból
egy éles sikítás józanított ki. Megbújtam egy útban lévő kocsi mögött és
figyeltem a történéseket. A lángok egyre csak feljebb és feljebb csaptak, a
sikítások úgy hangosodtak velük együtt. Láttam az aranyló örvényben egy alakot,
egy hatalmas árnyékot, aki a térdeire támaszkodott. Hátából két hatalmas árnyék
nyújtózkodott a lángokkal együtt. Újabb sikítás. Összerezzentem. Szívem hevesen
dübörgött a mellkasomban, mély lélegzeteket véve visszapillantottam a tűzre. A
lény, amit a forróság körbeölelt, egyre csak gyengébb lett, hangja el-el
csuklott és hatalmas alakja a földre rogyott. Éreztem, hogy segítenem kell
neki, bárki is legyen az, lábaim mégis mintha a földbe gyökereztek volna.
A
tűz még talán félóráig égett, mikor lángjai visszahúzódtak és egy hatalmas
feketeséget hagytak maguk mögött. A sötétség újra eluralkodott az egész
terepen. Nem láttam semmit, csak a mély feketeséget. Miután szemeim némiképp
hozzászoktak az éjjelhez közelebb merészkedtem a még mindig parázsló lényhez.
Kardomat kivonva lépkedtem felé.
Talán
egy ember lehetett, nem is tudom. Hatalmas volt, bőre még néhol aranylott, ám
nagyjából megfeketedett testrészeit tudtam csak kivenni. A hatalmas tűz
ellenére nem tűnt túlságosan megviseltnek, haja épségben maradt, egyedül a
hasából kiálló feketén lángoló fegyvert nem tudtam hova tenni. Pontosan úgy
néztek ki, mint Nariel kardjai, csak sokkal nagyobbak voltak. Hátán feküdt, ám
még így is láttam azt a két hatalmas szárnyat, ami a hátából nőtt ki. Ijedten
felsikoltottam a felismerés után. Hátra felé lépkedtem, szemeimet nem tudtam
levenni nyugodt arcáról, bőre már teljes feketeségben pompázott.
Nyugodt
vonásai megkeményedtek és felpattantak szemei, amiket a vörös erek azonnal
ostrom alá vettek. Mohón nézett végig rajtam. Felpattant és izzó tenyerébe
zárta a bokámat, sikoltva vágtam bele a húsába, ám a kardom megállt benne. A
hirtelen megtámadó hőtől elkaptam a kezemet és a fegyverem ezüstös folyammá olvadt
össze. A bokámon ugyanezt a forróságot éreztem. Csapkodva sikoltottam, de a
furcsa angyali lény nem eresztett. Húzott, vonszolt maga felé,
száz ember sem segíthetett volna.
Felfogtam,
hogy egy furcsa lény karjaiban vonaglok és nincs menekvés. A halálfélelem úrrá
lett a testemen és kétségbeesve kapálóztam, ordítottam, vágytam arra, hogy
valaki észrevegyen és segítsen, zokogva néztem az árnyakat, akik csak bámultak,
de nem segítettek. És Jett sem volt itt, talán erre utalt az álma? A
tehetetlenségemre?
Szemeimet
lehunytam és imádkoztam valakinek, valakinek, aki meghallgat és segít rajtam,
de elvesztettem a reményt. Zokogva vonszoltam egyre csak távolabb magamat a
lénytől a bokámat hihetetlenül erősen szorította.
A
távolba meredve viszont észrevettem valakit. Magas termetét megvilágította a
nap előbukkanó első sugarai. Hosszú, kecses léptekkel szökdelt felém és a
hátára feszülő íjából egy sistergő fekete nyílvesszőt eresztett útjának
egyenesen az engem markolászó lénybe, a visítása újból a levegőbe vájt. A lény
zavarodottságát kihasználva azonnal elszabadultam a karmai közül, az ismeretlen
apró késeket lövellt a szörnyre, amik nem olvadtak masszává a lény bőréhez
érve. Sírva másztam odébb, szemeimmel a történéseket figyeltem. A megmentőm
kardját előhalászva metszette el a felálló szörny szárnyait. Felvisított. A
parázsló fegyver ezután a torkát találta el. Lábai összegabalyodtak és elterült
a poros betonon.
A
fiú összeszedte a fegyvereit, majd felém lépett. Testét egy kapucnis pulóver
fedte egy fekete farmerral, talpa egy bőrbakancsba simult. Szemei a sötétségbe
bújtak meg, egyedül a kapucnija alól előkandikáló szőke tincset tudtam csak
megfigyelni.
Karjai
duzzadtak az izmoktól, törzse karcsú vonalba húzódott, lábai hosszúak és erősek
voltak. Szilárd talpakon állt. Száját egy kendővel takarta.
- Nem esett bajod? – suttogta mély hangon.
Felém nyúlt, én pedig elhúzódtam. Megráztam a fejemet válaszképp. – Khm... én
nem bántalak – rázta meg a fejét hevesen és végre a szemébe tudtam pillantani.
Érdekes tekintete azonnal rabul ejtett, életemben nem láttam még ehhez hasonló
szemeket, egyáltalán nem volt emberi. Érezni lehetett a közelében azt, hogy ő
bizony egyáltalán nem csak ember.
Szemei
alapjáraton sárgák voltak, ám a pupilláját körbeölelő napocska alakú alakzat
vörösen izzott, mint az előbb égő tűz. Arany pillái mögül pillantgatott rám.
Úgy éreztem égek a tekintetétől. Szőke haja nem a tipikus mézszőke árnyalat
volt, majdnem fehérnek is lehetett nevezni. Szőke haja és égető
tekintete maradt csak meg. Suttogta Jett hangja a fejembe.
Felsikoltottam és az arcára csaptam az idegennek. A fiú hitetlenkedve rám
meredt, majd hatalmas tenyerét az arcához simította.
- Nem egészen erre a köszönetre gondoltam.
Nézett
le rám égető szemeivel, egyszerűen lehetetlenségnek gondoltam azt, hogy a
íriszeibe tudjak nézni.
- Bo-bocsánat – makogtam égő fejjel, könnyeim
még mindig folytak. A fiú vonásai megenyhültek és újra elém guggolt.
- Semmi baj. De jól vagy?
- A bokám fáj – csúszott ki a számon, az
idegen nem tétlenkedett azonnal szemügyre vette a sérült testrészemet.
- Rá tudsz állni?
Karját
nyújtva kapaszkodtam belé, mire ő egy megértő mosollyal felhúzott a földről. A
bokám szörnyen hasogatott, de ettől eltekintve rátudtam állni akár az egész
testsúlyommal is. Hálásan meredtem a hősömre, aki csak bólintott
egyet. Kardját eltette, majd hatalmas léptekkel elindult valamerre.
-
Hé! – szóltam utána. Égő tekintetét rám szegezte és egy értetlen pillantással
válaszolt szavaimra. – Mi történt a kardommal? – mutattam az egyben maradt
markolatra, a penge többi része elolvadt. A fiú hamisan elmosolyodott és
megvonta a vállát.
- Egy Csonka bőre égető a
vasra és az acélra nézve, emberi kéz képtelen olyan fegyvert létrehozni, ami
bírná ennek a lénynek a bőrét.
- Csonka?
A
fiú közelebb lépett, kapucniját hátra hajította és hosszúkás ujjaival platina
szőke tincseibe túrt.
- Egy angyal, akit démon méreg
torzított ilyenné – mutatott a földön heverő Csonkára. – Nem egyszerű
démonmérge, nem, ez egy erős Hercegnek a mérge, csak ők
képesek megmérgezni egy mennyei lényt.
- Baj, ha a mondandód csak még több kérdést
halmozott fel bennem? – kérdeztem rátekintve, mire a fiú csak elmosolyodott.
- Kíváncsi természetű vagy, csak meg ne ártson
– húzta fel a kendőjét szája elé és már indulni is készült, de hirtelen
ötlettől vezérelve a csuklója után kaptam.
Szemei
elkerekedtek és mintha csak egy pestises ember fogta volna meg, úgy nézett le
rám. Ajkát egy vonallá préselte és eddig kedves vonásai jéghideg hegyláncokká
fejlődtek. Elrántotta a kezét és tovább sétált, de nem adtam fel.
- Mit akarsz tőlem, szöszi?
- Még, hogy én lennék a szöszi?
Néztél már egyáltalán tükörbe?! – förmedtem rá.
- Ha csak ennyi lett volna a mondani valód,
akkor szia!
- Várj már meg! – kaptam kezei után, de ekkor
már nem volt kedves, sőt.
- Eressz el! – ordított rám. Megszeppenve
figyeltem az előttem álló fiút, kinek karamellás árnyalatú kissé fehéres bőrén
pár szeplő csücsült. Eddig aranyosan pezsgő szemei, mély vörös örvénnyé
alakultak. Eltávolodtam tőle és csak ekkor éreztem meg a bokámba nyilalló
fájdalmat. – Hagyj békén, megmentettelek és kész, ne számíts kedves
társalgásra, keress magadnak más pajtást.
- Ki vagy te?
- Egy fiú, aki engedett a pokol tüzének –
pillantott hátra, majd elnyelte a forrongó sötétség.
Kedves Olvasóim!
Bevallom kezdem magamat egyre jobban gyűlölni. El sem tudom mondani, mennyire rosszul érzem magamat, amiatt, hogy újból csak itt hagytalak titeket mondhatni egy egész hónapra!
Megpróbáltam, de tényleg hamar töltögetni a részeket, de egy baj van, géphez sem jutok! Szóval megértem, ha már elegetek van belőlem :) Az őszi szünetben, azért próbálok hamarabb részeket hozni!
Puszi Kira!
Kedves Kíra!
VálaszTörlésMár vártam,hogy megjelenjen a titokzatos idegen Jett álmaiból.:*
Szerintem jó kis rész lett.
Csak így tovább.
Ugyan már..ne beszélj butaságokat, hisz nagyon is értékelendő, hogy így igyekszel.Senki sem várja el tőled hogy tökéletes légy.Te is csak egy ember vagy,akinek van élete,feladata és nem a gép előtt tölti a fél életét. Ezért ne merd magadat gyűlölni.
Good luck and send a hug.
Xx
Kriszti
Kedves Kriszti!
VálaszTörlésMint mindig most is köszönöm azt hogy írtál nekem!
Hát örömmel hallom hogy így gondolod, de ettől eltekintve még mindig visakodok magammal, hisz mégiscsak eltűntem majdnem egy hónapra, ami azért sok idő. Ezúttal azért próbálom összeszedni magamat!
Puszi Kira!:)