2016. október 22., szombat

5. FEJEZET

Lassacskán indultam neki, a kabátom cipzárját egészen az államig felhúztam, nehogy megfázzak. A beton repedezett sarkain mosolyogva szökkentem át és próbáltam memorizálni a házakat és az utca pontos nevét. West Foster Ave.
Szemeimet lehunytam, mikor az erős északi szél kegyetlen pengetésbe kezdett, a fák ágai recsegtek, a betonon porosodott szemét fellebbent és egy egész tornádót alakított ki. Csodálattal telve bámultam az örvényt, mely lassan magába szippantotta az összes utcai mocskot és tovább haladt, ám a szél nem csillapodott.
A sok emeletű barna téglaépület ablakai ki voltak törve és néhol pár csillogó szempárt véltem felfedezni, a mély sötétségben. Tehát itt bujkálnak az emberiség maradványi. Szomorú mosollyal az arcomon kerülgettem az épületeket és valami biztonságos hely után kutattam. A házak már igen romos állapotban voltak, tehát teljesen biztonságos szálláshelyet keresve sem találnánk.
Minden mocsoktól bűzlő kuplerájba beléptem. Ujjaim folyamatosan a kardom markolatát tapogatták, féltem elereszteni. Valamilyen fajta biztonságot sugároztak magukból.
A nap nem sokára már a horizont alá bukott és utat engedett a csillagoknak és a némán előmerészkedő holdnak, mely gyér sugarai ezüstös csillámlással borították be az esti félelmetes tájat. Halkan ballagtam, fejemet minden neszre felkaptam.
Gondolataim akaratlanul fonódtak Jett és Nariel felé, az igazat megvallva szívesebben sétálnék most velük. Amikor velem vannak biztonságban érzem magam, nem veszem figyelembe a hátamra tapadó tekinteteket. Fejemet a föld felé szegeztem és halk imát mormoltam el arról, hogy hagyj ütközzek „véletlenül" Jettbe vagy legrosszabb esetbe Narielbe, mert egyedül nem sokáig fogom kibírni a sötétben egy ilyen elcseszett világban.
A sötétbe tekintve egy homályos alakot fedeztem fel, karja lehetetlen módon lógott a könyökéről. A hold fénye alá érve vonalai kirajzolódtak előttem. Egy gyorsan közelgő Átkozottal szemezgettem. Szemei vörös indákkal voltak tele, karjain a sebek hihetetlen mértékben el voltak fertőződve, a szaga hányásra késztetett. Karjai – laza szerkezetétől eltekintve – izmosak voltak. Arca félig égett le. Léptei gyorsak voltak, szemeiben a saját ijedt képemet láttam visszatükröződni.
Egy ijedt sikolyt elnyelve húztam elő a kardomat és magam elé tartva vártam, hogy az áldozatom – vagy ki tudja lehet én leszek az áldozata – közelebb merészkedjen. Testemben pezsgett az adrenalin és úgy éreztem magamat, mint anno, mikor Nariel kezébe adtam az életemet, veszélyesen, de szórakozottan. Éreztem, hogy a kaszás megkörnyékez, de ez a fajta érzés keltett bennem életkedvet is.
Mikor ugrásra vetette magát, kegyetlenül a hasfalába mélyesztettem a kardomat, a zöldes fekete és piros színekben bugyborékoló belei azonnal felszínre törtek, fojtogatott a hányinger. Idegtépően felvisított és rám vicsorgott. Egy újabb suhintással elmetszettem a fejét. A testrésze egy halk szakadás hang mellett vált el a nyakától és gurgulázó hangot kiadva már a lábamhoz is gurult az első Átkozott, akit saját kezűleg öltem meg.
Remegő karokkal tartottam a vörös pöttyökkel díszített kardomat. Torkomból előtört az ebédem, amit még reggel fogyasztottam el. Az ezüstös fegyvert lepucoltam és vissza is helyeztem a tartójába.
Egy Átkozott élete ragadt a kezemhez, de nem éreztem bűntudatot sokkal inkább büszke voltam magamra. Arra, hogy segítség nélkül képes voltam megvédeni a saját életemet. Kihúzott háttal ballagtam tovább, mivel lábaim lassan feladták a szolgálatot - az egész napos séta miatt -, egy rozsdás kocsiba bebújva magamra zártam annak nyekergő ajtaját. Bebújtam a hátsó ülésre és alvásra helyeztem a fejemet, persze álom nem jött a szemeimre. Minden hangra felpattant a szemhéjam. Rettegve bújtam a büdös bőr ülésbe, kesernyés, rothadós szaga újabb öklendezésre késztetett, gyomrom korgott és a torkom is kiszáradt, egyszerűen túl sok bajom volt. Hátamra fordulva hallgattam a halk léptek neszét, a kövek moraját és az este madarak szerenádját.
Romantikus helyzet volt ez, persze a régi világban, ahol a fiatalok bulizni jártak, szerelmeskedtek és nem egy rothadó kocsiban poshadtak.
Hirtelen a vak sötétségbe egy aranyló villám gyúlt, a fényjelenséget egy hatalmas, fülsértő sikítás kísérte. Ijedten eszméltem fel és azonnal az autó ablakához kúsztam. A vakító fény nem hagyott alább akárcsak az ordítás sem, a madarak felreppentek és károgva húzódtak odébb a rémisztő jelenségtől. Alig pár méterre tőlem egy egekig nyúló vörös, arany színben pompázó tűz forrongott. Olvasztó melege a bőrömet csiklandozta, ám a látvány korántsem volt szívmelengető.
Kipattantam a kocsiból és nem foglalkozva a bennem sikoltozva őrjöngő hangocskával a tűz felé vettem az irányt. Belső hangom tiltakozott, de tudomást sem vettem róla. Kíváncsian húztam össze és vetettem földre magamat. A fordított pentagramokkal borított beton felsértette a könyökömet.
Gondolataimból egy éles sikítás józanított ki. Megbújtam egy útban lévő kocsi mögött és figyeltem a történéseket. A lángok egyre csak feljebb és feljebb csaptak, a sikítások úgy hangosodtak velük együtt. Láttam az aranyló örvényben egy alakot, egy hatalmas árnyékot, aki a térdeire támaszkodott. Hátából két hatalmas árnyék nyújtózkodott a lángokkal együtt. Újabb sikítás. Összerezzentem. Szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, mély lélegzeteket véve visszapillantottam a tűzre. A lény, amit a forróság körbeölelt, egyre csak gyengébb lett, hangja el-el csuklott és hatalmas alakja a földre rogyott. Éreztem, hogy segítenem kell neki, bárki is legyen az, lábaim mégis mintha a földbe gyökereztek volna.
A tűz még talán félóráig égett, mikor lángjai visszahúzódtak és egy hatalmas feketeséget hagytak maguk mögött. A sötétség újra eluralkodott az egész terepen. Nem láttam semmit, csak a mély feketeséget. Miután szemeim némiképp hozzászoktak az éjjelhez közelebb merészkedtem a még mindig parázsló lényhez. Kardomat kivonva lépkedtem felé.
Talán egy ember lehetett, nem is tudom. Hatalmas volt, bőre még néhol aranylott, ám nagyjából megfeketedett testrészeit tudtam csak kivenni. A hatalmas tűz ellenére nem tűnt túlságosan megviseltnek, haja épségben maradt, egyedül a hasából kiálló feketén lángoló fegyvert nem tudtam hova tenni. Pontosan úgy néztek ki, mint Nariel kardjai, csak sokkal nagyobbak voltak. Hátán feküdt, ám még így is láttam azt a két hatalmas szárnyat, ami a hátából nőtt ki. Ijedten felsikoltottam a felismerés után. Hátra felé lépkedtem, szemeimet nem tudtam levenni nyugodt arcáról, bőre már teljes feketeségben pompázott.
Nyugodt vonásai megkeményedtek és felpattantak szemei, amiket a vörös erek azonnal ostrom alá vettek. Mohón nézett végig rajtam. Felpattant és izzó tenyerébe zárta a bokámat, sikoltva vágtam bele a húsába, ám a kardom megállt benne. A hirtelen megtámadó hőtől elkaptam a kezemet és a fegyverem ezüstös folyammá olvadt össze. A bokámon ugyanezt a forróságot éreztem. Csapkodva sikoltottam, de a furcsa angyali lény nem eresztett. Húzott, vonszolt maga felé, száz ember sem segíthetett volna.
Felfogtam, hogy egy furcsa lény karjaiban vonaglok és nincs menekvés. A halálfélelem úrrá lett a testemen és kétségbeesve kapálóztam, ordítottam, vágytam arra, hogy valaki észrevegyen és segítsen, zokogva néztem az árnyakat, akik csak bámultak, de nem segítettek. És Jett sem volt itt, talán erre utalt az álma? A tehetetlenségemre?
Szemeimet lehunytam és imádkoztam valakinek, valakinek, aki meghallgat és segít rajtam, de elvesztettem a reményt. Zokogva vonszoltam egyre csak távolabb magamat a lénytől a bokámat hihetetlenül erősen szorította.
A távolba meredve viszont észrevettem valakit. Magas termetét megvilágította a nap előbukkanó első sugarai. Hosszú, kecses léptekkel szökdelt felém és a hátára feszülő íjából egy sistergő fekete nyílvesszőt eresztett útjának egyenesen az engem markolászó lénybe, a visítása újból a levegőbe vájt. A lény zavarodottságát kihasználva azonnal elszabadultam a karmai közül, az ismeretlen apró késeket lövellt a szörnyre, amik nem olvadtak masszává a lény bőréhez érve. Sírva másztam odébb, szemeimmel a történéseket figyeltem. A megmentőm kardját előhalászva metszette el a felálló szörny szárnyait. Felvisított. A parázsló fegyver ezután a torkát találta el. Lábai összegabalyodtak és elterült a poros betonon.
A fiú összeszedte a fegyvereit, majd felém lépett. Testét egy kapucnis pulóver fedte egy fekete farmerral, talpa egy bőrbakancsba simult. Szemei a sötétségbe bújtak meg, egyedül a kapucnija alól előkandikáló szőke tincset tudtam csak megfigyelni.
Karjai duzzadtak az izmoktól, törzse karcsú vonalba húzódott, lábai hosszúak és erősek voltak. Szilárd talpakon állt. Száját egy kendővel takarta.
 - Nem esett bajod? – suttogta mély hangon. Felém nyúlt, én pedig elhúzódtam. Megráztam a fejemet válaszképp. – Khm... én nem bántalak – rázta meg a fejét hevesen és végre a szemébe tudtam pillantani. Érdekes tekintete azonnal rabul ejtett, életemben nem láttam még ehhez hasonló szemeket, egyáltalán nem volt emberi. Érezni lehetett a közelében azt, hogy ő bizony egyáltalán nem csak ember.
Szemei alapjáraton sárgák voltak, ám a pupilláját körbeölelő napocska alakú alakzat vörösen izzott, mint az előbb égő tűz. Arany pillái mögül pillantgatott rám. Úgy éreztem égek a tekintetétől. Szőke haja nem a tipikus mézszőke árnyalat volt, majdnem fehérnek is lehetett nevezni. Szőke haja és égető tekintete maradt csak meg. Suttogta Jett hangja a fejembe. Felsikoltottam és az arcára csaptam az idegennek. A fiú hitetlenkedve rám meredt, majd hatalmas tenyerét az arcához simította.
 - Nem egészen erre a köszönetre gondoltam.
Nézett le rám égető szemeivel, egyszerűen lehetetlenségnek gondoltam azt, hogy a íriszeibe tudjak nézni.
 - Bo-bocsánat – makogtam égő fejjel, könnyeim még mindig folytak. A fiú vonásai megenyhültek és újra elém guggolt.
 - Semmi baj. De jól vagy?
 - A bokám fáj – csúszott ki a számon, az idegen nem tétlenkedett azonnal szemügyre vette a sérült testrészemet.
 - Rá tudsz állni?
Karját nyújtva kapaszkodtam belé, mire ő egy megértő mosollyal felhúzott a földről. A bokám szörnyen hasogatott, de ettől eltekintve rátudtam állni akár az egész testsúlyommal is. Hálásan meredtem a hősömre, aki csak bólintott egyet. Kardját eltette, majd hatalmas léptekkel elindult valamerre.
- Hé! – szóltam utána. Égő tekintetét rám szegezte és egy értetlen pillantással válaszolt szavaimra. – Mi történt a kardommal? – mutattam az egyben maradt markolatra, a penge többi része elolvadt. A fiú hamisan elmosolyodott és megvonta a vállát.
 - Egy Csonka bőre égető a vasra és az acélra nézve, emberi kéz képtelen olyan fegyvert létrehozni, ami bírná ennek a lénynek a bőrét.
 - Csonka?
A fiú közelebb lépett, kapucniját hátra hajította és hosszúkás ujjaival platina szőke tincseibe túrt.
 - Egy angyal, akit démon méreg torzított ilyenné – mutatott a földön heverő Csonkára. – Nem egyszerű démonmérge, nem, ez egy erős Hercegnek a mérge, csak ők képesek megmérgezni egy mennyei lényt.
 - Baj, ha a mondandód csak még több kérdést halmozott fel bennem? – kérdeztem rátekintve, mire a fiú csak elmosolyodott.
 - Kíváncsi természetű vagy, csak meg ne ártson – húzta fel a kendőjét szája elé és már indulni is készült, de hirtelen ötlettől vezérelve a csuklója után kaptam.
Szemei elkerekedtek és mintha csak egy pestises ember fogta volna meg, úgy nézett le rám. Ajkát egy vonallá préselte és eddig kedves vonásai jéghideg hegyláncokká fejlődtek. Elrántotta a kezét és tovább sétált, de nem adtam fel.
 - Mit akarsz tőlem, szöszi?
 - Még, hogy én lennék a szöszi? Néztél már egyáltalán tükörbe?! – förmedtem rá.
 - Ha csak ennyi lett volna a mondani valód, akkor szia!
 - Várj már meg! – kaptam kezei után, de ekkor már nem volt kedves, sőt.
 - Eressz el! – ordított rám. Megszeppenve figyeltem az előttem álló fiút, kinek karamellás árnyalatú kissé fehéres bőrén pár szeplő csücsült. Eddig aranyosan pezsgő szemei, mély vörös örvénnyé alakultak. Eltávolodtam tőle és csak ekkor éreztem meg a bokámba nyilalló fájdalmat. – Hagyj békén, megmentettelek és kész, ne számíts kedves társalgásra, keress magadnak más pajtást.
 - Ki vagy te?

 - Egy fiú, aki engedett a pokol tüzének – pillantott hátra, majd elnyelte a forrongó sötétség. 




Kedves Olvasóim!
Bevallom kezdem magamat egyre jobban gyűlölni. El sem tudom mondani, mennyire rosszul érzem magamat, amiatt, hogy újból csak itt hagytalak titeket mondhatni egy egész hónapra! 
Megpróbáltam, de tényleg hamar töltögetni a részeket, de egy baj van, géphez sem jutok! Szóval megértem, ha már elegetek van belőlem :) Az őszi szünetben, azért próbálok hamarabb részeket hozni! 
Puszi Kira!

2 megjegyzés:

  1. Kedves Kíra!
    Már vártam,hogy megjelenjen a titokzatos idegen Jett álmaiból.:*
    Szerintem jó kis rész lett.
    Csak így tovább.
    Ugyan már..ne beszélj butaságokat, hisz nagyon is értékelendő, hogy így igyekszel.Senki sem várja el tőled hogy tökéletes légy.Te is csak egy ember vagy,akinek van élete,feladata és nem a gép előtt tölti a fél életét. Ezért ne merd magadat gyűlölni.
    Good luck and send a hug.
    Xx
    Kriszti

    VálaszTörlés
  2. Kedves Kriszti!
    Mint mindig most is köszönöm azt hogy írtál nekem!
    Hát örömmel hallom hogy így gondolod, de ettől eltekintve még mindig visakodok magammal, hisz mégiscsak eltűntem majdnem egy hónapra, ami azért sok idő. Ezúttal azért próbálom összeszedni magamat!
    Puszi Kira!:)

    VálaszTörlés

Hope Land of Grafic