2016. augusztus 20., szombat

Prológus

ELSŐ RÉSZ - ILLÚZIÓ
-------------------------------------------

1995. Aug. 25.

Az eső cseppek hatalmas krokodil méretű szemekben hullottak alá, az éjszaka csendesnek bizonyult. Egyetlen zaj forrást maga a vihar ontott magából, csapkodó ágak és csörömpölő esőcseppek. A zord táj hangját egy éles sikítás zavarta fel.
A hirtelen hangra az egész táj csöndbe borult, viszont a sikítás nem halkult, sőt… Madarak hatalmas szemeket meresztgettek a ház felé, mely maga barna árnyalatában nem nyújtott túl hátborzongató látványt, ám a belőle feltörő visítások annál inkább. A szomszédok ablakai hirtelen sárgásfényt bocsátottak ki magukból és kíváncsi sötét foltok jelentek meg az üveg mögött.
Mindenki az 5250-es házat leste.
Az eső megszokta a belévágó sikolyokat és monoton koppanásaival eltompította az ijedt és egyben fájdalmas kiáltásokat. Az ég dörömbölt és végül egy villanás és kialudt minden fény.
Egyedül az 5250-es házból szűrődött ki enyhe derengés. A gyertyák gyengéd fénye melengette az ablak előtt tébláboló buxusokat, hosszú ágaikon a cseppek megpihenve meresztgették szemeiket a szobába.
A földön egy nő hevert gyöngyöző homlokkal. Ajkai elváltak és éles sikolya betöltötte az egész utcát. A körülötte sertepertélő nők hideg borogatást helyeztek a nő kipirult arcára és bíztató szavakkal nyugtatgatták a hölgyet.
A nőnek kék szemei voltak, kifakult tekintettel meredt gömbölyű hasára és halkan zihálva várta, hogy újra rátörjön egy erősebb görcs. Kezeit a hasára helyezte és érezte kicsinyének heves rúgásait, melyek pontosan bordáit érték, most még sem emlékezett a fájdalomra, csak is gyermeke járt a fejében és az, hogy végre karjai közt tudhassa a picit.
Arcán egy csendes mosoly nyugodott, mikor egy újabb heves görcs tört rá, a körülötte ügyeskedő hölgyek egymást túl kiabálva bíztatták, hogy nyomjon egy erőset. Kétségbeesve tett eleget kérésüknek, míg arcából kifújta a szőke haját. Zihált, alig bírta tovább, egyszerűen ereje nem volt többet kicsikarni fáradt testéből. Ordított fájdalmában, mikor a bába egy hamiskás mosoly mellett megnyugtatta Őt, név szerint Eloise-t.
 - Már kint van a feje.
Marionett, a kedves hölgy, megsimogatta Eloise karját és újra az előbújó kobakra pillantott.
Eloise belemarkolt a paplanba és fájdalmait elásva nyomott, minden hangját elhasználta, ezentúl csak néma sikolyra nyíltak dús ajkai. Sírt mikor Marionett végre megszólalt gyengéd hangon és a kezében egy csöppnyi lénnyel. Eloise kezébe fektette a gyermeket és halkan suttogva szólalt meg.
 - Mi lesz a neve, Eloise?
Nem válaszolt csupán a tejfölszőke gyermekét ringatta, mikor a kicsinek kinyíltak a szemei. Sosem felejti el a látványt. 



Kedves Olvasóm, vagyis idetévedő olvasók!
Ezennel megnyitnám kapuit, a harmadik történetemnek, ami merőben más, mint az eddigiek, remélem azért ez is megtetszik valakinek :) Ha tetszett kérlek hagyj nyomot magad után!
Puszi Kira!

2 megjegyzés:

  1. Kedves Kira!
    Ismét jelentkezem eme kommenttel,és igen megint én.:D
    Mint már említettem nagyon tetszik a fejléc,megérte a fáradozásért,főleg a kék, fekete,fehér párosítás nagyon találó lett.
    Izgalmasnak ígérkezik ez a történeted is,a prológus és az ismertető rész alapján.
    Várom a következő részt,természetesen,és hát sok sikert.:)
    Good luck and send a hug.
    xx
    Kriszti

    VálaszTörlés
  2. Kedves Kriszti!
    Örülök, hogy így gondolod, öröm hallani hogy ez a szösszenet elnyerte a tetszésedet.
    Örülök, hogy tetszik a fejléc bár nem az én érdemem :)
    Puszi Kira!

    VálaszTörlés

Hope Land of Grafic